Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921
apát, császár, király, herceg, hűbérúr és hűbéres, poroszló, paraszt, koldus, asszony, lány és gyermek. A halál ezeket mind táncra ragadja és úgy viszi el. Az egyes Jelenetek verses szöveggel vannak ellátva: itt a kép és a szöveg még szorosan egymásra van utalva. De amikor a művész keze önállóan nyúl bele és a költészetnek is van már önálló mondanivalója — a fejlődés megindul két irányban. A művészetben tovább fejlődnek mint képek, a költészetben önálló verssé foglalódnak. A haláltánc-képek művészi fejlődésének legmagasabb fokát az ifjabb Hans Holbein érte el. Ez irányú képei: „Imagines mortis” (1530) máig is felülmúlhatatlanok. A középkori térérzék naivitását a bravúros rajztechnika pótolja és ezzel a haláltánc igazi jellege kerül előtérbe: a tetőpontjára hágott mozgás, mely a következő pillanatban a grand seigneur mozdulatú gavallérral túlrobog a kereten. A költészetben nem tud ilyen kirívó önállóságot kivívni. Az egyházi énekköltés keretében az eredet ellaposodik: a vallásos költészet általános frázisai elnyomják — mozgását. Holbein képeinek kifejező képességét, művészi értékét nem tudja megközelíteni. Középkori irodalmunk legértékesebb darabja épp e körből való: egy halálhimnusz, „a világmegvetés leghatalmasabb siralma.”6 A holbeini ábrázoló, élő mozgás itt nem érvényesülhet, a csendes szerzetes beszél, az egy helyben ülő messzibe nézés: „Elmegyek meghalni... Örülvén nem örülök sok ideiglen, de ez világnak örömeit elhagyom és halálra megyek... Engem nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetem még az enyéimtől is, mikoron és meghalok.” Itt tehát általános reflexiók rajzanak fel, de a későbbi kor magyar haláltánc-énekei már szerepeltetik a holbeini alakok nagy részét. így Heltai Gáspár is: „Hol vagynak most mindyájan a pápák A kardinálok és pátriárkák ... Hová lőttek el a sok császárok Es számtalan nagy sok királyok.” Ez a vers már nem a középkori szerzetes vallási éneke, mert az alakok közé már beviszi a klasszikus világ képviselőit: „Hol immár Páris s a szép Heléna, Hol Tarquinius és Lukrétia? Hol vagyon Plátó és Porfirius A bölcs Tullius és Virgilius?” A 17. századból is van egy haláltánc kísérletünk, az ismeretlen szerzőjű Comico-tra- goedia, mely mintha visszatérés lenne az eredeti formához — a drámai játékhoz. — A dőzsölő gazdag, a szegény „pauper sceleratus” a „híres lator” katona és a kegyetlen tiszttartó, ki „úr dolgára hajtja a szegény szűrös bátyákat,” — bicsaklott térdekkel polkáznak el a Mors-szal: „Meg kell hálnotok, úgy gondolkodjatok, A Vitiumot hát ne uraljátok Isten előtt aztán azt ne mondjátok Hogy senki sem mondta, ti nem tudtátok." A haláltánc motívum feléledését látom Vörösmarty egyik drámai töredékében: Az örök zsidó ban, melyből mindössze néhány verssor készült el. Heltai „seregszemléje” újból ismétlődik: „Bölcset, hatalmast, dúst megöldösék, Bajnok, ki ezreket dúlt, meg nem állt előttem, Király, kinek meghódolt a világ, Bölcs, aki ésszel mennyekig hatott, Mind porba húlltak általam. Minden királyok öldöklője én, Ki Caesárt láttam és Napóleont, A régi Sándort, s gyilkos Etelét Hervadva dőlni karjaim közé.” 6 Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. — Bpest, 1899. — 138. I.
