Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921
Vörösmarty tovább megy — gyilkos közelségbe férkőzik magához a nagy Morshoz — és haliga: borzalmas tépelődés hagyja el a fehér fogak rését: „S ha majd minden, ml élt, e láb alatt lesz, Akkor, akkor, de szinte rámülök a gondolattól — Nem lesz többé mit ölnem, rontanom. Akkor magamra szálland haragom. Megsemmisítem akkor magamat S bezárom a teremtés kapuját.” A töredék zavaros jegyzeteit lapozva — egy bizarr haláltánc elgondolása csap felénk: az örök zsidó küzdelme, incselkedése a halállal, a bujdosó Ahasvérus földi, emberi halhatatlanságának kínja és nevetése, mert két darabot akart Vörösmarty e tárgynak szentelni: egy drámát és egy vígjátékot. „Azonban e tervekből bajos kiokoskodni; homályosok, s inkább hirtelen fogant ötletek és jelenetek sorozatainak látszanak, mint kikristályosodott és végleg megállapított cselekménynek” — jegyzi a lap aljára Gyulai Pál.7 A legújabb kor irodalmában és művészetében a haláltánc motívum már feloldódik, és nem lehet a pontos határokat megvonni. Formailag itt-ott közelíti meg egyik-másik, legtöbbször a név figyelmeztet az új állomásra, és ha eredményt akarunk elérni — sokszor kénytelenek vagyunk megkeresni azt a fentebb említett belső lényeget, és a formai nyűgöt megint lazítani; ami azonban semmi esetre sem jelentheti azt, hogy körünkbe vonjunk minden olyan terméket, melyben éppen bent van a halál fogalma, mert akkor olymód csapjuk be magunkat, mint az élelmes kiadó a közösséget, amikor kiadja a Buch der Toten című könyvet, mely csak azért viseli ezt a komor címet, mert elesett költők antológiája. Ilyen körülmények között pontos történeti fejlődést nem követhetünk, itt csakugyan önkényesen, célunknak megfelelően válogatunk. És ezt a vádat nyugodt lélekkel elviseljük. A köp sarkában, vigyorgó koponyához szorított hegedű, a csontos ujjak húzzák a vonót. A festő fejével féloldalt fordul a hang felé, — figyel, de szemel messzire néznek, előre; kezében az ecset pillanatra megáll. Megmerevedett. A hegedülő halál mozog ... Ez Böcklin önarcképe a halállal — egy haláltánc-kép. (A következő pillanatban az élő test megrázkódik és a festő talán hozzáfog leghíresebb művéhez, a világos, színpompás Toteninselhez, vagy lekontúrozza a Pestis sárkányának életet ölő haláltáncát.) Fordítsuk fejünket egy más képre. Hegyek, egy sínpár, a sínpáron egy csontváz. A képen teljes mozdulatlanság, mégis a következő pillanat a legrémesebb haláltánc lesz. Max Kiinger halálképeínek egyike van előttünk — a haláltánc régi kopott témájának egy új, „frissítő”, modern darabja: a vasúti szerencsétlenség: Tód auj den Schienen. E kép legtalálóbb analízisét Max Deri adja: „A halál nemtörődömsége, annak ijesztő nyugalmú — majdnem gúnyos önérzett1 várakozása: ahogy szélesen terpeszkedik a bordás felsőtest és fehér köpeny, amint hanyagul vett egymásra csontos lábszárait, — mindez a legkiáltóbb ellentétben áll a vasúti töltés sima akadálytalanságával, a fénylő tömörséggel, az iramodással: a sínpárral. Ez a két ellentét otrombán, esetlenül találkozik az előtérben; a közép és háttérben — az időtlenül változatlan természet részvétlenségének adózva, némán és szilárdan, kimagaslón rajzolódnak az égre a hegyek vonalai'8 Ne nézzünk egyelőre több képet, figyeljünk a hangokra: „Halál, vén kapitány! vigy útlan útjainkra! Ö, vén Halál! Menjünk! Ogy untat ez a táj!” Baudelaire verse, az ő haláltánc képeinek zenélő sorai: a költő kereső, ellankadt pesszimizmusa. Kézfogás a halállal. Az utolsó dolgok rekrutás fegyelmezése társul az obsitoskedélyességgel: Halál, vén kapitány! Egy régi condottiere vezér furcsa seregé7 Vörösmarty összes munkái — Vili. kötet, 37. és 380. I. (Bpest, 1885) 8 Max Deri: Naturalizmus, Idealismus, Expresszionismus — Leipzig, 1921 — 43. I.
