Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921

fiatal nyllö szemekkel hangokat vél hallani — csoda finom hegedűt messze... mesz- sze... Elindult a hang után, még megállítja a föld alatti intés: „Vigyázzon az élő, halottakat hívni vigyázzon. Visszhangos a halál és hívja a hívót Két hívás vív: az élet vív a halállal.. .* (Balázs Béla: Fekete korsó) ... De hívja az új élet régi hangja, hívja az élet és a halál ölelkező ritmusa, a csodás misztérium: a csend... és a fekete korsó önti a fekete vizet, megváltó hang várja u megváltást: Jön a csönd... Vagy: zilált hőrgéssel, rapszódlkus szílajsággal ébred: belevágja, nekifeszíti hangját, szemét a végtelennek... és mindig, mindig lent van, mindig lent marad... Akkor dühödt karmokkal nekiváj a testének, saját testét, húsát tépi, dobja: nesze, nesze! Lelkének ront: nesze, nesze! Sír, nevet, őrjöng ... „Véres-e a homlokom? Igaz-e csúf menekülésein Vagy csak véres ésszel, homlokkal Álmodom és gondolom? Jaj, de szörnyűén megriadtam.” (Ady) Amikor a bécsi filozófus, a tragikus zseni, OTTO WEININGER ezt veti papírra: „A jéle­lem mindig a jövőre vonatkozik és nem a jelenre"1 — akkor az ember csak egyet tud, egyet érez: A halál — a jövő végpontján — minden félelem alapja. A magányos ember, az összebújt család, az ország, a nép idegeinek rezgésével min­dig és mindenben a halál dolgaival játszik és küszködik. Mert hosszú ős végtelen a múlt: az elmúlás óriási kriptája, mert félős messzeségbe fut a fürkészhetetlen jövő — és kicsi pillanatnyi élet a jelen. A művész, a költő kénytelen felfigyelni erre az örök erőre, kénytelen színekre, hangokra tördelni a halál motívumait, és könyvek, képek, szobrok, zeneművek porcikájában ott vár, ott él, ott járja a haláltáncot. Szé­dületes iramban vagy láthatatlan öleléssel ott viszi a táncosát — dobszóval, síppal, ze­nével, véres hőrgéssel vagy csendes elmúlással. A csepegő tintába, az ecset szőrei közé, a szobrász vésőjébe, a szimfonikus karok hangtömegébe — láthatatlanul és látha­tón — uralkodőan belevetette magát. Szophoklész Oedipuszéban még borzadunk a kikerülhetetlen végzet rettenetes halál­táncától: Oedipusz atyja gyilkosa, anyja férje, fiainak hóhéra lett. Hamlet koponya­monológja, kétsége, színészálarca és tőre síró lírát hoz — és egy lépéssel tovább Faust keresgélésében, Az Ember Tragédiájában, Adám küszködésében már uralkodőan szólal meg az eszme, a gondolat, hogy lássunk és tudjunk, vagy legalábbis sejtsünk valamit. A Sasfiók elfúló utolsó lélegzete, melyet teletömtek a wagrami sík árnyai, egy furcsa találkozásban rokon lesz Rosmersholm hideg haláltusájával, és Dorian Gray művészinek hazudott élvezethajszája, lelket szabadító, testet ölő tőrdöfése — egy vonalba kerül Thomas Mann Buddenbroocks-jával: egy család csendes, mindennapi elmúlásával. Ami­kor Hannele az együgyü emberek utolsó, tisztelgő sereglésében halottas ágyán hango­kat hall, és fekete meg fehér ruhás angyalokat lát, akkor önkéntelenül is Molnár l.illom)a jut eszünkbe: a különös, cinikus, meleg mese a halálról és a mennyországról. A házasság haláltánca: Tolsztoj Kreutzer szonátája messzire nyúlt kézzel magához húzza a finom, leheletnyire érző, magára hagyott, magában élő, önmagát, éveit érzé­seit emésztő lány tragédiáját: Kaffka Mária évet-1. Lelkűnkben még ott van Török Gyula hősének, Kender Pálnak részvétlen fuldoklása a Porban, amikor messziről a fü­lünkbe cseng a lötyögős pojáca könnyes éneke: Kacagj Bajazzol 1 O. Weinlnger: Ober die lététén Dlnge, 1920. 105. I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom