Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921
Szemünk a képek színeit, a szobrok mozgását nézi és megáll az első lépésnél, mert meglátta Laokoon hármas kígyótáncát... ős mégis megnézte az utolsó képet: HODLER Eurythmiá-]&t: A sir felé haladók ritmusából kibillent a büszke, nehéz, agyongyötört melegfényű tudós fej... Eurythmta... és a muzsika a Stefan George lantján adja a szöveget: So zieht lhr im Dämmer und auer Géléit 1st Lächelnder Strahl, lhr, die sinkende Zeit. Pontot akarunk tenni, de nincs megállás. A postás levelet hoz: __„Lelkem mélyén p anaszosan vádolom az Isten előtt Adyt. Miért, hogy közülünk született a halál szerelmese? Mtért adott az Or varázs fuvolát neki, hogy mindannyian kényszerítve legyünk vele énekelni a halál himnuszát? Haragszom Adyra, tőle tanulta meg maga is és mind a mai fiatalok a beteg szomorú szemmel való nézést..." Ezeket a sorokat csak nő Írhatta. A nö, aki anyás kezével védeni akarna minket, aki szemünkre takaró tépést kőt, hogy ne lássunk, vagy ha látunk, akkor csak azt, amit ő mutat: tavaszt, gyerekek tavaszi játszótársát: az eszterláncot — a napfényt, a meleg életet. Jóságból, féltésből féligazságot mond — csakhogy elriasszon minket; szomorú szemünket akarja gyógyítani, képes magamagát csalni, és nem bánja az egyoldalúság vádját, amikor eltitkolja a másik Adyt, aki a Vér és Arany tobzódó szavú költője volt, aki Illés tüzes szekerén járt, hogy megfejtsen Minden Titkokat. Elfelejti, hogy előbb ifjú erővel dalolja: „Az élet az én nagy szerelmem” — és amikor a Menekülő Elet megcsúfolja, odaáll az élők vezérének: a Halottak élére. Az élet és halál. Mindig együtt, egy vonalban és csak az utolsó lépés, az élet utolsó mozdulása kap igazi haláltáncba: egy kitagadott költő megátkozott száján — kevesek: az igazak sóhajtása. Az emberek haláltánca tovább folyik. Bűn és halál. Kötelesség, lelkiismeret és halál. Szerelem, ifjúság, öregség, hűség, hűtlenség, csók, ölelés, tőr, gyilok, méreg — és halál. Alom, pihenés, öröm, fájdalom, gondolat, keresés, tépelődés, kétség és kétség- beesés. És halál. „így Iárnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem haguta őket a nóta” (Ady) A líra panaszos elbágyadása, elhalkulása, az epika dübörgő harci szekere, a tragédia könnye és fájdalma, a néma márvány és a festő ködbe temetkező színei — közeire akarják hozni az elvontságot, a halál és élet vonalait — és mi mégis egyre messzebb nézünk, egyre jobban távolodunk, mindig jobban, ragaszkodóbban övezzük magunkat a hét titok fátylával: a metafizika örök hamleti monológjával: lenni vagy nem lenni... Pedig: „minden egyszerű.” Liliencron költészeti felfogását így jellemzi Kosztolányi: „Az élet? Előttünk van. A halál? Eljön értünk. Minden egyszerű.”2 A7. MLASZMADÄRTÔL — AZ ÉNEKLŐ KOPONYÁIG „Das Symbol ist ein ästhetischer Begrifj” (IV. Wundt) Lázas fejjel, kapkodó kézzel markoltunk az előbb képet, víziót, valót; pillanatnyi összetartozásra kényszerítBttük különböző művészeti termékeit, hogy önkényes osztályozásunk Prokrusztész-ágyába kerülhessenek. A közös motívum a halál volt, a közös név — a haláltánc. 2 Kosztolányi Dezső: Modern költők (Küljöldi antológia) — Bpest, Elet, é. n. 287. I.
