Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fónod Zoltán: Fábry Zoltán elveszettnek hitt kézirata elé
Fábry Zoltán elveszettnek hitt kézirata elé „Az élettánc valójában a leglgazabb haláltánc!” — Írja Fábry a Bécsi Haláltánc-ének: 1921 című írásában, melyet Irodalmárok, Irodalomtörténészek sokáig elveszettnek hittek. Fábry Zoltán levelezésében a 20-as évek elején többször említette ezt az írást, máig sem tudjuk azonban, hogy a későbbiek során miért nem sorolta be egyetlen kötetébe s& A kézirat — melyet egyetlen példányban, hagyatékában t&láltunk — egyértelmű választ ad azokra a találgatásokra, vajon a Haláltánc-ének nem azonos-e a Kassai Naplóban megjelent Elfeleitett élet (1924) című sorozattal. A válasz: NEMI Azonosságot legfeljebb csak abban látunk, hogy a háború okozta szenvedések, megpróbáltatások, megrázkódtatások és kiábrándulások ösztönzői és életrehívói lehetnek mindkét írásnak. Mondanivalójánál fogva azonban a Haláltánc-ének messze meghaladja az Elfelejtett életet. Az első olyan nagy lélegzetű, Fábry Zoltán szellemi habitusát érzékeltető tanulmány, mely az alig 23 éves fiút szinte teljes fegyverzetében mutatja be. Nézőpontja, ítélete jobbára még azonos a szellem nagyjai, vagy a kor ítéletével, az összefüggések keresésében, az élet és halál nagy küzdelmei megidézésében azonban már ott találjuk azt a Fábryt, akit a kor állásfoglalásra, harcra, szembenézésre kényszerít. A haláltánc-énekeknek egyébként ma már irodalmuk van, s ismeretes, hogy a danse macabre a múlandóság gondolatának legnépszerűbb késő középkori megjelenítése volt. Fábry számára elsősorban Hans Holbein szöveg nélküli 40 fametszete, J. A. Strindberg Haláltánca adja az ösztönzést, melyet időszerűvé aztán Schnitzler Arthur: Reigen (Körbe-körbe) című drámája tesz. „A mindenkit elvisz a halál” villoni felismerését korok, korszakok nagy művészeinél követi nyomon, s így kívánkoznak tollára Balázs Béla, Ady, Szophoklész, Shakespeare, Thomas Mann, Tolsztoj, Stefan George, Kosztolányi, Heltai Gáspár, Vörösmarty, Babits és mások alkotásai, akiket irodalomban s képzőművészetben megihletett ez a téma. A Schnitzler Arthur darabja bemutatását követő botrányban Fábry a volt császárváros, a „háború legkoldusabb özvegye”, Bécs új hihetetlen harcait látja. Az „élni Jó” igézetében fogant erotikus, „a frivolitást, a cinizmust — és a hirtelen jövő, hamar múló, de Időközben állandóan visszatérő melanchóliát és szentimentalizmust” lihegő színjátékban pedig a nagyváros modem költészetének alapsajátosságait véli felfedezni. „Az osztrák irodalmon belül az lesz Bécs tipikus költője — írja Fábry —, aki a frivolitást és a szentimentalizmust egyformán kezeli. Az első pillanatokban úgy látszott, hogy Hofmannstahl nyeri el a címet, de ez csak egy rövid pillanat volt — és a nagyváros „pálmáját” Schnitzler vitte el. A színjátéknak szól Fábry ítélete is: „Az örök szép kiformálódott, kialakult elveit, törvényeit nem lehet hozzádörgölni a pállott szerelmi gyönyörök kitálalt perceihez — lelkiismeretfurdalás nélkül. Esztétikai és ezzel együtt etikai értéke — ha még van művészet, ha még élnek, éreznek — látnak és gondolkodnak az emberek — nulla.” Az ítélet — talán mondani sem kell — egyben a kevesek összeharácsolt örömének, az „elaltatott, megcsalt, mámorba fullasztott” életnek is szólt. Az Esti Ojság pályázatára beküldött írás 1921. július 29-én írt kísérő soraiban est olvashatjuk a tanulmányról: „Sokak szemében talán hiba lesz ez a különcködő gesztus. Legyen. De én nem hazudom la így láttam meg, így éreztem — így kellett megírnom. Megírtam régen — márciusban, betegen, megszakításokkal. Amikor elkészült, tanácstalanul álltam, el fogja-e ezt olvasni valaki, beveszi-e ezt a közönség...” — Az aggodalom jogos volt. A tanulmány megjárta Pozsonyt, de „nem akadt lap, ahol megjelent
