Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Fukári Valéria: Négy könyv a szlovák gyermek- és ifjúsági irodalomról
poétikai jegyeit és beállítva egy tágabb nemzetközi mezőnybe. Tuwim, Marsak, Halas, Nezval, Radovié és mások neve mellé, akiket Klátik felsorol, odakívánkozna a Weöres Sándoré is; úgy vélem, különösen Válek versépítésére jellemző a Weöreséhez hasonló játék a vers anyagával és a valamilyen hangzásból vagy technikai eljárásból kibontakozó vers, amire, egyebek közt, fölfigyeltet Klátik is. (Šmatlák és Klátik tanulmánykötetének egyéb, itt nem ismertetett témáit és témaköreit illetően, érdemes felhívni a figyelmet Smatlák könyvéből a Šikula írásmű- vészetét taglaló tanulmányra; Klátik az itt ismertetett témakörön kívül a 30-as évek kiemelkedő műveinek és alkotóinak szentel könyvében egy sorozatot, azonkívül a szlovák ifjúsági irodalom több műfajára irányuló tipológiai vizsgálatokat és az ifjúsági világirodalom tárgykörébe tartozó tanulmányokat közöl.) Végezetül hadd térjek ki még röviden az új költészeti irány és a folklór kapcsolatának a kérdésére, ahogy arról a Beszélgetések, ill. a két teoretikus könyv hírt ad. Klátik is, Smatlák is regisztrálja, hogy a folklór ebben a költészetben sajátosan elváltozva van jelen, sőt — mint Klátik írja — »bizonyos értelemben még tagadtatik, romboltatik is«. A költők »hu- morisztikus hatást igyekeznek elérni abból az ellentétből, ami a népmese hagyományos modellja és a mai életből következő új jelentése között van«. Ezzel — Klátik szerint — fokozódik a feszültség a szlovák gyermekköltészet régi, rusztikus-népi típusa és a modern szocialista társadalmat kifejező urbánus típusa között. Šmatlák pedig egy utópisztikus elképzelést állít fel e feszültség feloldására a valamikori jövőben, amikor majd, úgymond, a testi és szellemi munka közötti különbség megszűntével ismét egy lesz költő és munkás. Klátik megfigyelését látszik igazolni Feldek a Poliakkal folytatott beszélgetésben, amikor mintegy saját költői gyakorlatának is magyarázataként így nyilatkozik a kérdésről: »A reáliák modernizálása még nem teremti meg a modern műmesét, ha nem tudjuk mozgásba hozni egyúttal a szerkezetet is ... Háttérrel dolgozunk, és mindent, amit a mese szerkezetével csinálunk, e háttérre való tekintettel csináljuk. Nincs fejlődés e háttér paródiája nélkül, és a paródia szót nem pejorative kell értelmezni.* Úgy látszik, a népmese mindenkori írói- szerkesztői feldolgozásának és alkalmazásának egymagában is bonyolult kérdését jóval meghaladó problémáról van itt szó. Talán a fejlődési folyamatnak egy olyan előjelével állunk szemben, amelyben a folklór — életereje újbóli s ezúttal újfajta megnyilatkozásaként — elválik, függetlenedik majd a gyermekirodalomtól? (Mint ahogy a múlt században, ösz- szegyűjtése idején is független volt még tőle.) De nem érinti-e vajon egy ilyen folyamat az emberi magatartásnak bizonyos etikai alapjait? Azt hiszem, lehetetlen nem egyetérteni az ifjúsági irodalomnak a felnőttével egyenrangú, autonóm forma és esztétikai érték gyanánt felfogott értelmezésével, ami áthatja a fent ismertetett irodalmi beszélgetések és tanulmányok szemléletét. De kizárólag csak ebben a felfogásban még távol is maradhat egymástól könyv és gyermek, anélkül, hogy az összeköttetés köztük létrejönne. Specifikus befogadóval van dolga a gyermekirodalomnak, mégpedig életkoronként minr'jg másképpen specifikussal, s ha emiatt még nem alkalmazhatunk is rá csak specifikus szempontokat vagy kritériumokat, nem is nélkülözhetjük ezeket tartósan: gyermeklélektani tapasztalatokra és ismeretekre gondolok elsősorban, amelyek az ismertetett könyvek anyagából, vizsgálati nézőpontjaiból hiányoznak. Nem akarok itt csupán a serdülőkorra hivatkozni, amely különösen bonyolult és az irodalomelmélet által úgy látszik elég kitartóan mellőzött problematika, de hivatkozom arra, hogy az ismertetett gyermekköltészet csúcsteljesítményei (Feldeké, Váleké, Rúfusé) többé vagy kevésbé határvonalon járnak, ahonnan átnyúlnak az egyik és a másik oldalra is, de nem ugyanazzal a részükkel érnek át: mást és másként kap belőlük a gyermek a maga öntudatlan befogadásával, mást és másként a felnőtt a maga távolságot tartó képessége és gazdagabb tapasztalata révén. Sokágú és szüntelen tevékenység az irodalom megismerése. Azért kell róla beszélni, ha nehezen fogalmazható vagy határozható is meg, mert a meghatározásoknál fontosabbak a reflexiók, amikkel körbejárhatjuk, az új és új szempontok, amikkel körülvesszük — végtére ez is iroda- lomcsinálás.