Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Gágyor Péter: Mese vagy játék?
Gágyor Péter MESE VAGY JÁTÉK? JEVGENYIJ SVARC HÖKIRÁLYNÖ CÍMŰ MESEJÁTÉKA A THÁLIA SZÍNPADON „Kedves gyerekek! Az 1979-es évet az ENSZ nemzetközi gyermekévvé nyilvánította. Ebből az alkalomból mi is szeretnénk Titeket meglepni valamilyen kedvességgel. Mi is lehet egy színház ajándéka? Mesejáték! Fogadjátok olyan szívesen, mint ahogy mi is készítettük részetekre.” Ezekkel a szavakkal köszönti a gyermekeket a műsorfüzet és a leghálásabb közönség örül a szíves fogadtatásnak. A felnőttek, a gyermekek kísérői is örülnek, hiszen a hazai magyar színházi gyakorlatban eléggé ritkák a gyermekek számára készült előadások. Tehát van miért örülni. A makulátlan örömet a báránybőrbe bújt farkas, a színikritikust helyettesíteni vágyó skribler sem meri (kívánja megrontani...). A kötekedés helyett válasszuk inkább a töprengés nyilvános formáját. A Magyar Területi Színház két színpadának eddig 184 bemutatója volt. A gyermekeknek szánt előadások ennek 10 százalékát sem teszik ki. Pedig valószínűleg sokkal több gyermeknézőnk van, mint azt ez az arányszám jelzi... Ha valamely színházkultúra jó közönséget szeretne nevelni (és melyik nem) akkor ezt a nevelési folyamatot nem tudja elég korán kezdeni. Gyermekszínjátszásunkkal kapcsolatosan azonban nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is lehetnének kifogásolnivalóink. Nem szeretném most visszaidézni a rossz emlékű Idómiát, inkább csak utalnék arra, hogy él bennünk egy előítélet, miszerint a gyermekszínjátszás művészete alacsony színvonalon is elfogadható. Természetesen ennek az ellenkezője az igaz. Esetleg csak az téveszthet meg bennünket, hogy a gyermekközönség túlontúl hálás, mivel kénytelenkelletlen kibőjtöli ritka színházi élményeit, mert a gyerekek naivak és nyíltak ... így már a felgördülő függöny láttán is tudnak örülni. Csendes László rendezői alapállásának a legnagyobb erénye, hogy komolyan vette1 a gyermekközönséget. Rendezői bemutatkozása lényegében sikeresnek mondható, s a Hókirálynőt a hazai magyar színjátszás jobb eredményeihez sorolhatjuk. A szereplők közül Csendes László (mesélő) mértéktartó játéka, Tóth Erzsébet Gerdája és Szabó Rózsi Rablómamája dicsérhető. Horváth Lajos (Klausz hercegúrfi) és Tamás Jolán (Rablólányka) modorossága, valamint Somogyi Anikó (Hercegkisasz- szony) és Szoby Gabi (Hókirálynő) merevsége. viszont mind a színészektől, mind a rendezőtől számonkérhető. Két alakítás pedig magasan kiemelkedik ebből a se nem nagyon jó — se nem nagyon rossz szerepformálási átlagból. Kovács Józsefé (IX. Kelemen király) és Lengyel Ferencé (Tanácsnok). Ők ketten nem takarékoskodtak a művészi átélés erényeivel, mintha gyermeki ítéletekből fogalmaztak volna autentikus (ez esetben negatív] király- és tanácsnokfigurákat. Nem pedago- gizáltak, nem utánoztak egy leporellóból kölcsönzött mese-alakot, nem abból indultak ki, hogy milyennek véli az elképzelt gyermek (Móricka) az általuk megszemélyesített mesehőst, hanem előbb gyermekké tudtak válni, így gyermekként fogalmazhatták meg szerepeiket. A kreativitás szintjén tehát teljesen azonosulni tudtak nézőikkel, a gyermek (és természetesen a felnőtt) közönséggel. Nem a gyermekekhez leguggoló felnőttet játszották, hanem az önmagát gyermeknak visszaálmodó felnőtt fogalmazta meg alakításukban néhai, de még ma is kísértő álmait. És kell-e ennél több? Hazai magyar színházunknak nagy szüksége van a gyermek előadásokra, a gyermekközönségre. Színházunkat az utóbbi években számos éles bírálat érte, bár valószínűleg nem volt valamennyi objektív, ráadásul a bemutatók nyomán szüle
