Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
mászott a toronyba, hogy megkongassa a nagyharangot. — Milyen? — keseredett meg a férfiban a fájdalom. — Beteg — mondta a nő. A férfi hallgatta, hogy elkeseredetten harangoz. Kifújta az orrát, a fülébe csípett és igyekezett férfinak érezni magát, de eredménytelenül. Szegény. — Beteg vagy — mondta a nő és abbahagyta a harangozást. — Milyen? — Beteg — mondta a nő. A férfinak keservében a tapasztalatlansága jutott eszébe és úgy érezte, hogy mindjárt elbőgi magát. Nem akart zokogni a nő előtt. Most ő mászott fel a toronyba és fél óráig kongatta a nagyharangot. — Beteg vagy — kiáltotta utána a nő és az érintetlenségére gondolt, melyet a férfi ismeretségük óta — majd húsz éve már — következetesen tiszteletben tartott. Negyvenéves a nő s még mindig szűz. A férfi nem is próbálkozik. Sületlen. — Milyen? — Beteg — mondta a nő. A férfi vadul rángatta a harangkötelet. Emészti a vágy, gondolta búsan, őt is emészti, de én, sajnos, jól nevelt vagyok. — Majd az esküvőnk után — szólt alázatosan és a nő nyaka köré csavarta a harangkötelet. II — Nem fázol, igazán a vágytól reszketsz? — Attól. — Becsapsz, mint mindig. — Bizony talán ... Félig vakon és süketen vánszorogtak a folyó felé. Vérük szenvedélyes dübörgésétől se láttak, se hallottak. Betegen araszoltak, bénán, s közben szerették volna egymást földre teperni. De csak vánszorogtak és közben annyira egymásban éltek, hogy a férfi azt hitte, ő a nő, az meg férfinak vélte magát. S ez tehetetlenné tette őket, mert nem tudták azt tenni, amit a másiknak kellene! — Nem fázol, igazán a vágytól reszketsz? — Attól. — Becsapsz, mint mindig — mondta a nő és bokán rúgta. — Bizony talán... — Sajgott a bokája, de nem jajgatott. Közeledtek a folyóhoz. Szél fújt, mennydörgőit. Dideregtek. A férfiban váratlan akaratok feszültek. A nő sejtette, de nem szólt... A FÉRFI BÖLCSELKEDETT: fázik ar nyavalyás, megveszi az isten hidege, s úgy tesz, mintha a vágytól reszketne... Gonosz, kiszekálja a telkemet! A NO ÁLMODOZOTT: fázik a büdös, megveszi az isten hidege, s van képe azt állítani, hogy a vágytól reszket... Impotens, hiába járok vele! — Nem fázol, igazán a vágytól reszketsz? — kérdezte ordítva a nő. — Attól. — Becsapsz, mint mindig. — Bizony, talán ... Fojtogatni kezdték egymást... Aztán egy nászát ülő vadkacsapár ámulva látta^ hogy összekapaszkodva, hulló levélként dűlnek a folyóba. Ili Zúzmara lógott az ereszen. — Feküdj a díványra — mondta a férfi. — Ó... — mondta a nő és felvette a bundáját. — Gombold is be — szólt hozzá lágyan a férfi. Aliig begombolkozott és felhúzta a filccsizmáját. De a férfi tudta, hogy legszívesebben levetkőzne. Szólni kéne, töprengett, mondani valamit. De csak állt az albérleti szobája közepén és nézte a nőt. Arcát nem láthatta„ mert közben a nő gázmaszkát húzott. — Beteg vagy — mondta a nő, miután két órát várakozott. A gázálarc alatt szikrázott a szeme, kecses mozdulattal súlyos kristály hamutartót vágott a férfihoz. — Milyen? — Csüggedten elhajolt a hamutartó elől. — Beteg — mondta az, és kísérletképpen egy nehéz réz gyertyatartót fogott a kezébe. — Akkor én most távozom, szívem — szólt a férfi sietve, mert látta, hogy a nő meglóbálja a gyertyatartót. — 0... — mondta a nő és megcélozta, de elkésett. A férfi már nem volt a szobában. Kiugrott az ablakon. A nő letépte fejéről a gázálarcot és utána vágta. Kissé szomorúan felgyújtotta a szobát. IV Csapzottan buktak a folyó felszínére^ Mindenükből csöpögött a víz. Orrukat kaparta, a fülüket bedugaszolta. A vérük keringett. Testük meleg volt. A kezükön uj
