Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
jak voltak, melyekkel megfogták egymást. — Férfi vagyok... — mondta a férfi. — Egy frászt — mondta a nő. Kifújták orrukból a vizet és zihálva a partra másztak. Tenni kéne valamit, gondolta a férfi. Nekiveselkedett. Gyámoltalanul megfogta a térdét. Majd elgáncsolta. Keresztfogással a földhöz teremtette. A nő nagyot nyekkent. Lélekben ujjongott, de a szeme szomorú volt. — Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik — szavalta hősi pózban a férfi■ — Goethe — mondta álmatagon a nő. — Nem, a negyvenkettedik dicséret — felelte a férfi és beborította vágyaival. Sejtelmesen szerették egymást. Átvitten. Es csapzottan. A nászát ülő vadkacsapár indiszkréten leste őket a nádasból és elismerően hápogott. — Ennyi — mondta a nő. — Ennyi — mondta a férfi. — Semmi... — mondta a nő. — Hát bizony... — mondta a férfi. Egy pillanatig némán töprengtek az életükön. Lélegeztek. Tudták, hogy a másik mit gondol, ezért nem beszéltek. Magukban vitatkoztak egymással. Majd a vágyódó nő mérgében fejbeverte a férfit egy garamkővel. Az elájult. Nem látta már, hogy a felhőkből lecsap egy barátkeselyű a nászát ülő, kíváncsi rucapárra és elragadja a szerelmes gácsért. Inkább őt vihetné, nézte a nő a férfit. Af fáradtan szendergett a folyóparton. Valami a homlokára hullott a kék égből: az életveszélyben forgó gácsér hullatta él. A rucaasszony fájdalmasan kiáltozott. A nagy természet kielégítetlen vágyai nagyot sikoltottak, hogy az egész táj beleremegett ... V