Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
lázban égett izgalmában: eltűnt Ö a sajt- kereskedés kirakatából. Egészen nyoma veszett s az emberkének is. A koponya helyén nagy kerek ementáli sajt hivalkodott, mint egy pöjfeszkedö lavór, a rozsdás kengyelek látványát pedig liptói túrós fabödön foglalta el. A penészes rézpénzeknek lába kelt és a múzeumba invitáló felirat csak a gombostűnyomokat hagyta maga után. Bezzeg a bagatel városka eszeveszett lakói pokoli egykedvűségükben észre sem vették a változást. Csak Zákányos teste égett a bizonytalanság és tanácstalanság marcangoló lángjainak a füzében, mert a zsitvatoroki csodabogár és Ö eltűnte között titkos összefüggéseket sejtett meg. Minden bizonnyal rejtett kapcsolatnak kell lenni a két eltűnés között. De milyennek? Van itt megoldás? És miért? Hogyan? Merre? Vagy csak látszat az egész? Nem, ez rettenetes, izzadt és sápado- zott Zákányos, és egyszerre pokolian megbánta, hogy akkor az Ö szeme — pontosabban a szemüregei — láttára felelőségre vonta a bámészkodó überciheres emberkét. Tompán sajgó lélekkel rótta a ködös utcákat, eleve reménytelen vágyakozással benézett a sötét kapuk alá, kitért a fekete macskáknak és leste a vedlett varjak beszédét, a városi gőzfürdő és a nyilvános vécék környékén csavargóit, kinézett az állomásra és ráfütyült a vonatokra, majd benézett a hentesekhez és tekintetével végigsimogatta a horgos kampókon lógó marhalábakat, mindhiába, neki nyomaveszett. Zákányos fáradtan legyintett és tovább vánszorgott, a pökhendin közlekedő tohonya lakók szitkozódva beleütköztek és félrelökték maguk elől. Nem tud közlekedni, morogták fenyegetően, de ő csak legyintett, nem neheztelt meg rájuk, magára haragudott. — Hülye vagy és punktum ...! — ripa- kodott néhányszor magára és egyre iz- gatottabb lett, koronás díszökör vagy s egy szót sem akarok hallani! TÓTH ELEMÉR VÁGY — Beteg vagy — mondta a nő a férfinak. — Milyen? — Beteg — ismételte a nő. A férfi szeme kidülledt. Le kellett zárMaga sem tudta, miért, egyszerre a vágóhíd felé vitték lábai. A nyirkos és könyörtelen téli éjben panaszos barmok bús bőgősét sodorta felé a maróan éles, hideg szél. A sötét épületeken túl, ahol naponta ártatlan állatok fejezték be öröm- telen életüket a henteslegények taglóinak csapásai alatt, gőgös vonat füttyögött, mintha hívná Zákányost, csalogatná a nagyvilágba, hogy vesse meg az undorító kisvárost, köpjön rá és álljon tovább. — Nem ... még nem ... — mormolta magának csüggedten —, majd ha megtaláltam őket, igen, akkor elmegyek ... Maga sem bízott már semmiben, náthásán és mélyen köhögött s érezte, hogy belebetegszik, amikor váratlanul találkozott velük. Mindkettőjükkel egyszerre, egyek voltak és mégis ketten, mindketten kétségtelenül, főttek ki a vágóhíd kapuján, egymáson. Alul az elcsapott zsitvatoroki keresztesvitéz übercihere és vézna lábain lobogó, széles pantallója, felül, a két keshedt váll felett középen, a göthös nya- a repedt koponya, vagyis Ö. Mögöttük uszályként hömpölygőit a szelíd és megadó barombőgés. Ekkor a köd lecsapódott, villámgyorsan a járdára fagyott és vékony, síkos jégréteggel fedte be, s ők ketten csúszkálva tűntek el Zákányos borús szeme elöl. — Nem igaz — suttogva és csúszkálva utánuk indult —, már mondtam, hogy barom vagyok és punktum ...! Ennyiben is maradt magával, de azért még éjfél előtt elutazott a városból egy hosszú tehervonattal. A fékezőfülkében kuporogva jutott eszébe, hogy a koponya biztosan azért tűnt el a helyéről, mert átrendezték a kirakatot, de ez a késői felismerés már nem vigasztalta meg, bágyadtan elszenderedett és azt álmodta, hogy amíg azok ketten az utcákon csuszkáinak a hideg ködökben, a vágóhídon a barmok nyelvén ő, Zákányos bőg panaszosan. nia a szemhéját, hogy ki ne essenek a szemgolyói. Megfeszített erővel igyekezett fontosnak érezni magát. De egyáltalán nem volt fontos. Senkinek. — Beteg vagy — mondta a nő és fel
