Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - FIGYELŐ - Balla Kálmán: Oj Pegazus

próza egyik alapvető művét cseh nyelvre régen lefordították már. Reméljük, hogy a magyar fordításra sem kell sokáig várni. (Európa, 1978)

Grendel Lajos

Üj Pegazus*

Űj Pegazus: ez a huszadik századi világlíra legifjabb magyar könyvsorozatának neve, az Európa Kiadóban már a harmadiké. A Napjaink Költészete meg a Modern Könyvtár verseskötetei, antológiái mellett sem vélt fölöslegesnek a kiadó egy frissebb, mozgékonyabb, a névtelenségből most kilépő költőknek szentelt sorozatot. A három-négy íves (60—80 oldalas), ízléses kivitelű, puhafedelű füzetekből nyolc jelent meg 1976 óta, mind másmás nemzet költőjétől. A két-háromezer példányban megjelenő sorozat rokonszenvesen olcsó: nyolc forintos egységáron kapható. Egy csomag füstszűrös Sympho- nia ára ugyanennyi.

Veszélyt is szimatolhatnánk az örökös újdonságkeresés elvében, a költészet piaci reklámozását, fogyasztási cikké tételét. Korunk úgynevezett tömegkultúráját, sajnos, jellemzi az írók, a különb-különb sztárok magánéletéig hatoló hír- vagy inkább pletykaéhség, gondolatok helyett a jólértesültség hajszolása. A tájékozás gyorsasága értékké lépett elő, mélységét és alaposságát hátraszorítván. Mindez megfelelője a közvélekedés üzleties, törtető szellemének.

Sem az Európát, sem kiadványait nem tartjuk azonban fentiek megtestesülésének. A kitérőnek annyi köze van mostani dolgunkhoz, hogy az Oj Pegazus néhány költője még pályája első — ha nem is kezdő — szakaszában alkot, s törekvései nyilvánvalóbbak eredményeinél. Ezért is

* Lawrence Ferlinghetti versei (1977); Olzsasz Szüléimén versei (1976); H. C. Artmann versei (1978).

választottuk közülük bemutatásra azt a hármat, akiknek versei érett, kialakult költészet szemelvényei, s akik lírájuk következetességből fakadó egyneműségével egy-egy világszerte elterjedt irányzatot, költészettípust képviselnek.

A hatvanadik életévét taposó Lawrence Ferlinghetti éppenséggel nem kellett fölfedezni, ő a magyar olvasók körében is az egyik legismertebb amerikai költővé lett a múlt évtizedben, az Üvöltés című antológia sikere nyomán. Legelőbb azt célszerű elmondani róla, amit kötetének kiváló- fordítója, Eörsi István, pontosan megfogalmazott. „Ferlinghetti — a beatmozga- lom többi hírneves tagjához, Ginsberghez, Corsóhoz, Kerouachoz hasonlóan — bevándorlók gyermeke. Talán innen is fakad vad Amerika-keresésük, az intézményes, megállapodott, begyepesedet* Amerika iránti gyűlöletük: hiszen eLben már érkezésük előtt mindennek megvolt a helye, tehát számukra nem volt hely. itt, ezért fel kellett fedezniük egy másik Amerikát.”

Sok minden következik ebből, csaknem minden, ami a beat-irodalomban lényeges. Mindenekfölött a mozgalom lelke, a lázadás, pozitív (állító) értelmében törekvés az irodalomnál sokkal tágabban fölfogott ellenkultúra — az underground — létrehozására. Ezért mondunk mozgalmat, nem irányzatot.

Ferlinghettiék csoportja fénykorát, az ötvenes éveket tekintve szelídnek minősíthető az underground későbbi eszméihez és gyakorlatához képest. De ők is elvetették ó és új hazájuk műveltségét és hagyományait, ami ugyan magyarázható, de nem igazolható. Ferlinghetti költészete ezért lett túlságosan aktuális célú, ezért fordul egyoldalúan kifelé. A külvilág elleni anarchikus lázadás önmagában eléggé szegényes magatartás. Viszonylagos összesze- dettségük mellett e versek gondolatilag nem izgalmasak, spontán, nyelyj dinamikájuk pedig, ami az automatikus írásnak erénye lehet, épp fegyelmezettségük miatt erőtlenebb például Ginsbergénél. Az élőbeszéd ritmusához igazodó, nyitott szerkezetű „projektív” verset, amely Charles Olson nevéhez fűződik, Ferlinghetti lázadással, tehetetlenségből fakadó szkepszissel és öniróniával, ezenkívül — ideológia gyanánt — a buddhizmusra és egyéb forrásokra hivatkozó felületes szeretetvallás hirdetésével tölti meg. Ezek viszonyán azonban nem gondolkodik.