Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - FIGYELŐ - Grendel Lajos: A Cortázar mágia

gabiztossággal kezeli a modern prózatechnika kapcsológombjait. A huszadik századi próza nagy formabontó műveinek minden kipróbált és bevált eszközét beveti anélkül, hogy az írástechnika trükkjei hivalkodóan az előtérbe nyomulnának s valamiféle tartalmi vákuumot töltenének ki. A Cortázar-mágia titka azonban paradoxmód mégsem a korszerű formaeszközök mesteri alkalmazásában rejlik. Sokkal inkább az író realista stílusában. Természetesen nagyon is átértelmezett realizmus ez, amely fényévnyi távolságban van Stendhal vagy Dickens realizmusától. Cortázar realista prózanyelve a tömény gondolati anyag szúrós és hegyes négyszögeit, darabosságait mintegy lekerekíti, letompítja, csaknem elfödi. A visszafogott, majdnem színtelen, vagy első látásra színtelennek látszó stílus ellenpontozza a vibráló és sokértelmű intellektuális matériát, sajátos feszültséget teremt. Nyugodt előadásmódját harsány, disszonáns hangok nem zavarják. Száraznak tűnő, de nagyon pontos és láttató leírások, aprólékos gonddal kimunkált belső monológok keltik azt a látszatot mintha az updike-i vagy malamudi realizmus nyugodtabb vizein eveznénk egy gondolában, s az elébünk táruló panoráma racionálisan befogható és okos idegen- vezetéssel megismerhető volna. Cortázar novelláiban a sátán (a láncaitól eloldott irracionalizmus) farmernadrágban, kockás ingben és kénkőszag nélkül parádézik, pontosan olyan, mint mi vagyunk, az olvasók, akik rádöbbenünk, hogy mindez velünk is megtörténhet, a szomszédunkkal, a barátainkkal, akik farmernadrágot hordanak és kockás inget viselnek és kén- kőszagot sem érezni rajtuk. A déli autópálya nyaktörő írói mutatvány abból a szempontból, hogy az író a próza egyik — úgy tetszhet, lomtárba való — ősi, de már többnyire csak harmadrendű írók kelléktárában található kifejezési formáját, az allegóriát porolja le, s tölti meg lüktetően eleven élettel, hogy azután scifi-írókat megszégyenítő leleményességgel vetítse elénk egy tömegközlekedési csőd lehetséges következményeit, s bemutassa ugyanakkor a nyugati postindusztriális társadalmak elidegenedett emberének tétova közösségkeresését és alkalmi közösségre találásának pillanatképeit. Ilymódon A déli autópálya egy kissé Az üldöző című kisregényre rímel, annak mintegy antitézise és persze a címadó Nagyításra, amelynek alapötletéből Antonioni filmet készített.

Az üldöző is, a Nagyítás is a kétségbeesés drámája, ez utóbbi napjaink művészemberének egyik keserves dilemmáját veti fel: mit ér bármilyen művészi alkotás, ha általa, jóllehet, felfedezzük a szokványos és banális események mögötti titkos és tragikus összefüggéseket, de változtatni rajtuk, befolyásolni menetüket nem tudjuk.

Az Európa Könyvkiadó népszerű zsebkönyvtár sorozatában megjelent kötet egy kisregényt, huszonnyolc novellát és húsz mikronovellát, afféle egypercest tartalmaz. Cortázar eddigi hét novellagyűjteményének legjavát. Egy még lezáratlan életmű keresztmetszetét adja, akárcsak az Európa Zsebkönyvek néhány korábbi sikeres novellaválogatása (Updike, Capote, Mala- mud, Sillitoe, Hrabal). Közülük, úgy tetszik, éppen Julio Cortázar novellaírói műve a leginkább egy tömbből faragott. Ami fejlődés a cortázari novellatípusban megfigyelhető, az belső gazdagodás, a gondolati anyag érlelődése. A Bestiarium címet viselő, 1951-es, tehát a legelső novellagyűjteményből való Autóbuszonhoz, A távoli társhoz, Kirkéhez hasonló bizarr, kissé keresett, morbid szituációkat ábrázoló írásck a későbbi kötetekből eltűnnek, vagy legalábbis következetesebben és szigorúbban rendelődnek alá a cortázari létmisztika látomásainak.

A könyv utolsó ciklusát alkotják Cortázar mikronovellái, a Dulimanók és járnák, amelyek játékos-ironikus költőisé- gükkel, spontán humorukkal, oldottabb, derűsebb hangulatukkal némiképp meglepik az olvasót. Elbűvölő, szürrealista bábjáték pereg itt az olvasó szeme előtt, s aki a dulimanókban, a fámákban vagy a szegény szerencsétlen reményekben magára ismer — magára vessen.

Végül néhány szót az íróról. Julio Cortázar argentin származású író, hatvanéves elmúlt már, és sokan a mai latin-amerikai próza legelső írójának tartják, vagy legalábbis az ugyancsak argentin Jorge Luis Borges és a kolumbiai Gabriel Garcia Márquez társaságában a földrész egyik első számú novellistájának és regényírójának. A latin-amerikai próza a hetvenes évek elején került a magyar olvasók érdeklődésének homlokterébe. A magyar olvasó azóta megismerte és megtanulta becsülni Márquez, Vargas Llosa, Carpentier, Fuentes, Rulfo, Onetti, Asturias, és kortásaik műveit. A legnagyobbak közül Cortázar érkezett el hozzánk a legkésőbb. Rayuela című regényét, a modern