Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - NAPLÓ - Balla Kálmán: Mi újság az irodalomkutatásban?
tos napjainkban. Gyanakvása, melyet táplál a szerző (vagy a fordító?) csapnivaló stílusa, végül igazolódik. A tudós nem tudja megállni, hogy életrevaló hipotézisébe bele ne erőltessen mindent, s ez már jogosulatlan. Szerepet játszik a tanár, az orvos, a bíró, a jól szereplő polgárok engedélyeket és kedvezményeket kapnak, a rosszul játszókat megbüntetik vagy kiközösítik. Itt bizony mindent egy kaptafára húztak, Itt egy elméletből filozófiát csináltak, annak sekélyeset. Negyvenegy- néhány esztendeje ugyanez a „szerep” jutott Huizinga játékelméletének, vagy hatvan évvel ezelőtt Freud libidóelméletének, nyolc-kilenc évtizede Darwin kiválasztódáselméletének ... A fantáziátlan „alkalmazóknak” köszönhették. Terestyéni Tamás és az amerikai Joseph Rabén a kibernetikai információelmélet mestereiként az irodalmi szöveg formalizálható, azaz a számítógépek nyelvére lefordítható elemeit keresik a gépi tartalomelemzés megteremtése céljából. (A tartalomelemzést is kibernetikailag kell érteni.) Egyikük a mondat belső nyelvtani és jelentéstani viszonylatainak kivetítését, „szétírását”, a másik a konkrét verstani sémák (strófaszerkezetek, rímek, ismétlések) statisztikai vizsgálatát javasolja kidolgozni. A szövegelemzések közül — ezekből hét van — a legszolidabb az angol Joan Rockwellé, amely Aiszkhülosz trilógiájának antropológiai szempontú vizsgálatával támogatja azt a feltevést, miszerint az ógörög társadalom kezdetben az anyajogú- ság (matriarchátus) törvényein nyugodott. Három amerikai kutató (Bemard Bow- ron, Leó Marx, Arnold Rose] múlt századi Írók és publicisták szóképeinek negatív vagy pozitív, de a szöveg céljának ellentmondó hangulatából következtet titkolt, sőt letagadott véleményekre, például a technika áldásairól vagy a nemiségről. Az angol Kenneth Burke A kastélyt a társadalmi szabályok szándéktalan megsértőjére kirótt büntetés: a kirekesztettség és a bűntudat regényeként elemzi. Ez utóbbi már félig-meddig irodalmi, nem transzgresszív elemzés, a műért szól a műről. Tudás és élmény tekintetében az effajta elemzésekről sem jobb a véleményünk, mint a szaktudományos célúakról, azazhogy a másodikról sem rosszabb, mint az elsőről. A szójátékot komolynak szánjuk, mindkét szempont és módszer szükséges és megbecsülendő, köztük nem látunk értékkülönbséget. A tényeket nem lehet elégszer értelmezni. Dé a legirodalmibb „műközpontú” elemzés, legyen tartalmi, formai vagy mindkettő, sem képes fokozni egy vers nyújtotta élményt, legföljebb a szerző és műve iránti csodálatunkat. A jó, mélyre hatoló interpretáció föltétlenül élmény: ám azt ő maga váltja ki. Különálló marad a műtől, mely csupán szemléltető eszköze. A valóságot — művek milyenségét, emberi magatartásokat, életterveket — az elemzésből kinövő interpretáció nem befolyásolhatja, csak követheti. Nem Így maga a művészet, valamint a filozófia, és nem így a bölcseleti szintű, önértékű interpretáció. Ezért sem beszélhetünk tehát irodalomnak és kritikájának, művészetnek és magyarázatának együtt-létezéséről, egymást föltételező voltáról. Az első elsődleges. Mű és értelmezése között mindig be- tömhetetlen hasadék fog húzódni, bármi keskeny. A valóság és a tudomány logikája, egy évszázada még úgy tűnhetett föl, közelebb áll egymáshoz a természettudomány esetében. A hasadékot ma, Planck és Heisenberg korszaka után, ismét szélesebbnek látjuk. A statisztikus törvényszerűségekkel beérni kénytelen újabb fizikát Einstein így minősítette: „Isten nem kockajátékos”. Korábban Rilke ezt írta: „Rettenetes, hogy a tényéktől sohasem tudhatjuk meg a valóságot”. Az irodalom, a művészet is valóság, s nem csupán az irodalomtudomány és az esztétika tárgyaként. Ezért marad mindig egy kicsit magáért-való, akárcsak tárgya és alkotója, az ember. Balla Kálmán
