Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - NAPLÓ - Cselényi László: Fordítás vagy magyarítás?
•aspektusa is a dolognak. A talán, jobb szó híján „psyché-jelenségnek” nevezhető valami. Hogy a költő „belebújik” egy másik embernek, egy más tájnak vagy kornak a leikébe. A stílusába, a hangnemébe, a probléma világába. Képzeljük el példának okáért, hogy egy bizonyos koncepció megvalósításához szükségem van mondjuk egy eredeti verses mítoszra, vagy egy varázs-énekre. Világos, hogy egy huszadik századi magyar (nota bene!: csehszlovákiai magyar) költő frissen gyártott, izzadságszagú „mítosza” vagy „varázséneke” ezerszer inkább elvetélt vállalkozás, mintha történetesen „belebújok” egy ismeretlen, több ezer éve •élt mezopotámiai vagy hettita mítosz-költő bőrébe s fennmaradt szövegének magyarításával (divatos kifejezéssel: más jelrendszerbe való transzponálásával) oldom meg nehéz feladatomat. Nem csinálok titkot belőle, a jelen „fordítások” esetében is erről van szó, s hogy nyilván utolérhetetlen példaképem e téren is, mint már oly sok minden másban, Weöres Sándor. Akinek csodálatos világirodalmi tankönyvét, az Egybegyűjtött műfordításokat, egy pillanatig sem habozok a világirodalom legnagyobb ilyen jellegű vállalkozásának tartani. A Weöres- műfordítás-trilógiának már a szerkezeti fölépítése is egyedülálló, maga egy valóságos műalkotás, midőn nem kronológiai s egyéb szokványos sorrendbe, hanem geográfiai struktúrába helyezi magyarításait. Dehát úgy szép az élet, ha zajos, mondja a közmondás. Olyan előzmények nélküli szűzföldre ezúttal már úgysem merészkedhettem, mint avantgardista verseim esetében, hisz épp csak a minap hagyta el a nyomdát az első, s egyben kiváló csehszlovákiai magyar műfordítás-kötet, Rácz Olivér Csillagsugárzás című gyűjteménye. „Műfordítások a világ népeinek költészetéből”, ahogy az alcíme sugallja, s e Csillagsugárzás újabb komplexus alól szabadította föl zsenge irodalmunkat. Nevezetesen, hogy mindeddig csak szlovák illetve cseh szövegek fordítását művelő műfordítóink nem szükségszerűen kell, hogy bezárkózzanak szükség kiszabta lehetőségeik adta kalitkájukba. Csak ember, pontosabban műfordító kell hozzá, aki megcsinálja, hisz számunkra ugyanolyan tágas, szabad prédára alkalmas terep az egész világirodalom, mint bárki számára Dunán innen vagy Dunán túl. A mi viszonyaink között Rácz Olivér teljesítménye, meggyőződésem szerint ugyanolyan lelkesítő, továbbfolytatásra ösztönző úttörő vállalkozás, mint az egyetemes magyar literatúra viszonylatában Weöres Sándor teljesítménye, hiszen itt is a világ népeinek többévezredes költészetében kalandozik a vállalkozó kedvű hajós s a két és félezer éve élt görögöktől meg kínaiaktól, a népvándorlás századainak, a középkor és a reneszánsz határán élő költők verselnek fordításán keresztül jut el az újkor és századunk nagy mestereiig és a kortárs-lírikusokig, ahogyan ezt, egy más aspektusban Weöres is cselekedte. S ha most azt állítanám, hogy Rácz Olivér műfordítás-gyűjteménye is inkább az általunk preferált, nem forma- és szöveghű műfordító-iskola eszményeit követi, akkor bizonyára sokan meghökkennének, leginkább talán maga a szerző, Rácz Olivér. S mégis állítom, hogy ez az igazság, hisz elég csak belelapozni a kötetbe s napnál világosabbá válik, hogy a térben és időben legmesszebbre eső költőktől a legújabb és legközelebb eső kortársakig valamennyi szerző a műfordító, Rácz Olivér egyéni, senki máséval össze nem téveszthető hangján énekel. Most csupán „fordítás vagy magyarítás?” címszó alatt összefoglalható elmélkedésünk kapcsán térhettünk ki egy pillanatra eme irodalmunkban nem mindennapi vállalkozás méltatására, s talán említenünk sem szükséges, hogy e gyűjtemény is bátorítást adott, úgy, mint remélhetően, mások számára is, további műfordítómagyarító munkájukhoz. Cselényi László Cselényi László vallomása a fordítói egyéniség korlátlan lehetőségeinek túlhangsúlyozásával a műfordítás alkotó jellegének alapkérdéseit veti fel. Írását — fenntartásaink ellenére — ezért közöljük. Szerk.
