Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: író a társadalomban (Beszélgetés Alekszandr Csakovszkij-jal)

Igaz, ez érvényes a szocialista realizmus irodalmára is. Ezzel kapcsolatban elég ha Gorki] Az anya című regényét említjük, melyet Oroszország számára nagyon is kedvezőtlen politikai helyzetben írt. De ő tisztán látta a fejlődés irányát, azt, hogy milyen célokat tűzött maga elé a nemzet, a társadalom, csak így alkothatta meg ez alapvető művet. A lényeg az, hogy a művész valóban együtt éljen a történelemmel és azonos irányban tevékenykedjék a fejlődés menetével. Miért fontos mindez? Azért, mert a cél — igazságtalan is lehet. Teszem azt, Hitleréknek is megvoltak a maguk „történelmi” céljaik, csakhogy azok helytelenek, fejlődésellenesek voltak. Ellentétben álltak az emberiség érdekeivel, éppen ezért a fasizmus nem hozhatott — és nem is hozott — létre tartós irodalmi értékeket. Viszont a fasizmus ideológiáját elvető írók, mint pl. Thomas és Heinrich Mann vagy Hauptmann, akik helyesen látták a német társadalom és nemzet igazi érdekeit, a fejlődés irányát, meg is alkották a maguk etikai- lag-esztétikailag ma is helytálló műveit.

A Znamja című irodalmi folyóirat 1978. évi 10—12. számában Önnek megjelent egy új regénye Pobjeda (Győzelem) címmel. Műfaji megjelölésként az áll a cím alatt: „Politikai regény". Sajnos még nem olvastam új művét, ezért megkérdezem: mit jelent pontosabban ez a műfaji meghatározás és miről szól a regény?

— Nem vagyok teoretikus, így műfajelméleti elemzésekbe sem bocsátkozom. Mint gyakorló író, új regényem műfaji meghatározását úgy értelmezem, hogy (a politika szó tartalmának megfelelően, jelentős szociális kérdéseket vet fel és kísérel meg éles reflektorfénybe állítani. Tárgya valójában a nemzetközi életben határkövet jelentő potsdami konferencia —• a helsinki értekezlet hátterére vetítve. Helsinkiben találkoznak a legtekintélyesebb szovjet, amerikai, angol stb. államférfiak, és megkezdik a történelmi jelentőségű események visszapergetését, egészen a potsdami konferenciáig. Szó esik benne többek között, hogyan teremti meg Churchill a hidegháború máig kísértő szörnyetegét, hogyan veszélyezteti Truman atombombája a nemzetek közötti kapcsolatokat s az egész emberiség életét, hogyan eszelik ki a szocialista országok gazdasági sakkban- tartására a Marshall-tervet és így tovább. Szóval a regény fölelevenít szinte valameny- nyi politikai eseményt, mely a két konferencia között lezajlott és hatott a világ sorsára. Tény, hogy a helsinki értekezlet nemzetközi vonatkozásban igen jelentős — ma még persze nem eléggé becsült — eredményeket hozott, és biztonságot jelent a nemzetek jövőjére nézve, még ha sokan akadályozzák is az általa rögzített elvek és határozatok realizálását. Írásom tehát a potsdami és a helsinki értekezlet közötti „szociális időt” hidalja át — a béke megóvásának reményét kifejezve. Mert különböző ideológiájú emberek egymás mellett élése lehetséges anélkül, hogy bármelyikük feladná eszmei meggyőződését, de: „Késő bánat — eb gondolat” — a holtaknak már semmilyen ideológiára nincs szükségük. Különben két kötetre terveztem a regényt, a Znamjában az első rész anyagát közöltem.

Nézete szerint fontos-e, hogy milyen jellegű műveltséggel rendelkezik az író? Technikailag fejlett világunkban mire jut az író, ha „csak” humán műveltséggel bír?

— A kérdésre szinte lehetetlen határozott választ adni. Egy-egy nemzeti irodalomból számos példát hozhatnánk fel rá, hogy ma kitűnőnek elismert írók egész sora nem rendelkezett humán műveltséggel. Tolsztoj például katona, majd földbirtokos, Csehov pedig orvos volt, hogy Gorkij „egyetemeit” ne is említsem. Vagyis sok író eredeti foglalkozásának hátat fordítva nyúlt tolla után. Tehát nem az a fontos, kinek milyen műveltsége van. Akiben írói tehetség szunnyad, előbb-utóbb feltör belőle.

Bn egy kicsit másra gondoltam. Arra, hogy ma számos író nem rendelkezik például műszaki és természettudományos képzettséggel, s ahhoz, hogy bonyolult világunk tech- nokratizmusa a fejünkre ne nőjön, túl kell lépniük a humán műveltség korlátain.

— Tagadhatatlan, hogy a műszaki-tudományos haladás csodáinak lehetünk tanúi korunkban, viszont az író, ezt tudatosítanunk kell, nem a gépeket vizsgálja, és nem is a kibernetikát vagy az elektronikát, hanem az emberi kapcsolatokat. És ehhez elsősorban írónak kell lennie és pszichológusnak, nem pedig atomfizikusnak, vegyésznek vagy matematikusnak. Azzal persze egyetértek, hogy egy mai szakmunkásról vagy mérnökről esetleg más szakemberről írni bizonyos technológiai, műszaki, munkaszervezési stb. ismeretek nélkül aligha lehet sikerrel. Ezeknél a dolgoknál a „szükséges minimum” is elég sok lehet ma már. De a legfontosabb azért mégiscsak az, hogy az író