Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - Fónod Zoltán: Irodalom — történelmi terhelés alatt
Fónod Zoltán IRODALOM - TÖRTÉNELMI TERHELÉS ALATT Közhelynek számít, ha azt mondjuk, az irodalomtól, művészettől elsősorban az életigazságok megidézését, a küzdelem, a munka, a helytállás, hősiesség és elbukás, siker és kudarc megannyi bonyolult, sokrétű és sokszínű igazságai {vagy féligazságai), sőt emberi gonoszságai megjelenítését, ábrázolását várjuk. Épülni és okulni akarunk belőlük, példának vagy tanulságnak elfogadni őket. Ma már ritkán, vagy legalábbis egyre ritkábban találkozunk olyan jelenségekkel, hogy irodalom, művészet hallatán fáradt vagy fölényes kézlegyintéssel intézzék el az ügyet, mondván: minek az? „Elanyagiasult“ világunkban nemcsak helye „és szerepe, hanem megbecsült küldetése is van, az irodalomnak, művészetnek. Manapság inkább azon lepődnek meg egyesek, ha azt hallják, hogy az irodalommal, művészettel szemben a társadalomnak elvárásai vannak. Ez az elvárás különben mindig magától értődő volt a magyar író, művész számára, legfeljebb az izmusok megszállottjai, kísérletezői jelentettek be néha különvéleményt. A magyar irodalomban azonban még a „különvéleményeknek“ is megvolt a különös, társadalmilag is behatárolt sorsuk. Igaz, persze, az is, hogy a művészet társadalmi funkcióját tekintve megannyi félreértés és belemagyarázás tanúi is lehettünk. Közelmúlt történelmünk éppúgy szolgálhat erre példákkal, mint akár jelenünk is. Kezdetben a társadalmi elkötelezettség dogmatikus leszűkítése, vulgáris értelmezése okozott gondot, később az irodalom és művészet a jobboldali bomlasztás, eszmei fellazítás eszközéül szolgált. Mindkét esetben az irodalom s művészet nem létező szerepére apelláltak. Tehették ezt elsősorban a politikai vezetés következetlensége, ellentmondásossága miatt, mely az ötvenes évek elején a napi propaganda eszközeként tekintett az irodalomra, művészetre, a hatvanas évek közepétől pedig a 68-as válságba torkollva a revizionista erők nyílt politikai programja, bomlasztó szándékaik trójai falovaként kezelték az irodalmat. Anélkül, hogy egyenlőségjelet tennénk a két — nagyon is ellentétes, csupán következményeiben közeli — jelenség közé, azt kell mondanunk, a politikai szféra torzulása, illetve tehetetlensége okozta a kisiklást. Nem fér ugyan kétség ahhoz, hogy a felszabadulást megelőzően az irodalomnak, műveknek politikai feladatokat is vállalniuk kellett. Ez elsősorban a fejletlen társadalmi viszonyokkal magyarázható. így volt ez Batsányinál, Kazinczy- nál, Petőfinél, sőt Adynál is, s így volt — szlovák vonatkozásban — a Štúr- nemzedéknél, sőt részben a davisták forradalmi szerepvállalásában is. A fel- szabadulás azonban új lehetőségeket teremtett, s ebben a politikai cselekvés programját már nem az irodalomnak, művészetnek kellett kimondania, hanem — és elsősorban — a politikának. Az irodalom szerepe tehát módosult: nem a politika helyett kellett szerepet vállalnia, hanem a haladás igényeihez kellett megtalálnia a sajátos kifejező eszközöket. Az élet kis és nagy igazságait s a korszellemet a maga erkölcsi és etikai felelősségével ugyanis a művészetek közül elsősorban az irodalom képes kifejezni. Az irodalom szerepének eltúl- zása, funkciójának „túlterhelése“ azonban éppen ezt a Jelleget károsította meg. S ezek az egyoldalúságok inkább az irodalom (illetve annak egyes képviselői) konjunkturális lehetőségeit „erősítették“, mintsem közéleti elkötelezettségét, látszólag bármennyire is „elkötelezettnek“ tűnhetett egy-egy sematikus irodalmi mű (vagy művészeti alkotás). Nem véletlen, hogy az ellenforradalmi kísérlet meghiúsulása után a társadalmi konszolidáció elsődlegesen politikai, társadalmi és gazdasági probléma
