Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

— Hát... Egyszer fent a kerék, másszor lent. De ők inkább itthon tanultak meg magyarul. Az iskolában. Még a Monarchia idején — magyarázta a történelmet elég szűkr szavúan.

— No, itt nem veszek el, már látom — mondtam nyugodtabban, és arra a zárt kapura néztem, amely feltételezhetően a Kosztolánszkyék udvarába nyílik.

— Csak aztán össze ne téveszd a szezont a fazonnal! — adott nyomatékot figyelmeztetésképpen a szavainak.

— Ezt meg hogyan gondoljam? — néztem rá furcsán.

— Ne ők tanuljanak tőled magyarul, hanem te tőlük szlovákul — bökte ki az intelmét, és megállt az előtt a bizonyos kapu előtt. — Ez az a ház, amelybe szlovák szóra hozlak! — mondta, és én tudomásul vettem.

Takaros, kétablakos ház, amilyenből a mi falunkban is van elég. Meg hosszú folyosó, közös udvar, amilyenről otthon nem is tudok. A közös kapun túl életnek semmi nyoma. Ha csak a porban fürdőző szárnyasokat nem nézem. A két külsőre nem egészen egyforma ház mögött két nem egészen egyforma istálló bújt meg. Távolabb a keresztben elfeküdt nagy csűr választotta el az udvart a kerttől. Előtte járgányt és törpe körtefát lepett be a por.

Meresztettem a szemem, de teljesen feleslegesen. Senki nem jött elénk. Senki nem számolt az érkezésünkkel. Nem is tudtam visszatartani magamban a kikívánkozó, elégedetlen szavakat.

— Nem tetszik, hogy jövünk. Senki sincs itthon. Elbújtak előlünk — soroltam a kifogásaimat.

— Csak ne légy megint olyan okos — mordult rám apám, és bekiáltott az álmos, kihalt udvarba. — Van itthon valaki?

Testes, nehéz járású, mezítlábas, álmos szemű, őszülő hajú, cifra ruhás ötven körüli asszony jött ki a házból.

— Én itthon lenni, várni, mester úr — jött le nehézkesen a lépcsőn. Szédelegve, hunyorogva a fénybe, mintha álmából ébredt volna fel. — Ez a fia? — nézett végig rajtam, és kinyitotta a kaput. — Szép nagyra nőtt! — törte üggyel-bajjal a magyar szót.

— Pedig nem álltattuk az esőn — fordította apám tréfára a szót. — Esze is van, hála istennek. Fogadni mernék, hogy hamar megtanul szlovákul. Karácsonykor talán már beszélni se tudunk vele magyarul — csomagolta dicséretbe a biztatást, és bementünk az udvarba. A biciklit falhoz támasztottuk.

— Nálunk alkalom lenni tanulni — vezetett fel az asszony a konyhába. Helyet törölt nekünk a karoslócán.

Apám engem ültetett belülre. A telepes rádió mellé. Szigorú őrzőmként ő szélen helyezkedett el. Ügy gondolta, most kell rám vigyázni a legjobban. Amikor már a kelepcében vagyok, de még nem zárták rám az ajtót. Nehogy felugorjak, és nyakamba szedjem a lábam. Mégcsak fél lábbal vagyok az idegen házban.

Ö már ilyen. Szerény, visszahúzódó egyfelől. Másfelől viszont következetesen vég- hezviszi, amit a fejébe vett. A bőröndöt pillanatok alatt levette a saroglyáról, de az azonnali kicsomagolást illetlennek tartotta. Gazda, gazdáné egyelőre sehol. Mintha a föld nyelte volna el őket. Nem kezdhetett semmihez. Félreérthették volna az igyekezetét.

A birkatürelmű embert ismerte mindenki benne. A kőművesben is, az üzletvezetőben is. Anyám idegeskedett, ha sokan voltak a boltban. Felőle lehettek százan is, taposhatták egymás lábát az emberek, nyugodtan számolt, nem kiabálta rekedtre magát a lár- mázók csendesítésével.

Most azonban rácáfolt a birkatürelmére. Szeretett volna mielőbb túllenni a célján. Feszengett a helyén, forgatta a sapkáját, nem számolt azzal, hogy csak az idős, nehézkes járású asszonyt találjuk otthon. Rá-rápislantott a faliórára is, amely nem törődve az idő múlásával, az ilyen-olyan változással, vesztesek és győztesek sorsával, egyhangúan ketyegett, hajtotta az időt a délutánba.

— Kosztolánszky úr hol van? — kérdezte meg apám a ránk szakadt csendben, és várakozóan pislantott az idős asszonyra.