Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - FIGYELŐ - Mózsi Ferenc: Egy könyv ismertetése ürügyén

nyelvek kontrasztív vizsgálatát igényli. A dolgozat tehát ilyen értelemben publicisztikai jelentőségű, hiszen rendkívül időszerű kérdést vet fel, teszi ezt hatásosan és nyilvánosan a tudatformálás igényével. A kérdés: mennyiben tudja majd a feltárt nyelvi tényeket elsősorban a tankönyvirodalom és a pedagógiai gyakorlat, de áttételesen a népművelés és a pedagógiai ismeretterjesztés is alkalmazni. Nem okoz-e gondot a sok, nemegyszer újszerű nyelvtudományi szakkifejezés, és nem lett volna-e hasznos a könyvhöz rövid terminológiai ismertetőt csatolni?

3. A dolgozat mondanivalójának gerincét, a címnek megfelelően, a szlovák és a magyar esetrendszer kontrasztív vizsgálata jelenti. Emellett azonban az olvasó — és ez a mű alapozó jellegéből adódik — vagy féltucat problémával, a bilingvizmusal és a modern nyelvoktatás sok kérdésével, a szlovák nyelvoktatás tantárgytörténeti problémáival és a szlovák nyelvkönyvek kritikájával, de szocio- lingvisztikai aspektusokkal is megismerkedhet. Ez a sokrétűség óriási előny, mely kétségtelenül a szerző sokoldalúságát dicséri, de másrészt sajátos helyzetünkből eredő hátrány is, hiszen ma már az egy- egy szakterületen végzett munka is elmélyülést, teljes embert követel. Kitérőként hadd említsük meg: ma már lennének a szlovákiai magyarság kérdéseit tudományos igénnyel kutatni akaró és minden bizonnyal tudó dolgozók is, de a kutatásnak nincs meg a megjelelő kerete és szervezettsége. Tény, hogy a szlovákiai magyarság életéről ma már sok mindent és sokfélét tudunk. De tudjuk azt is, hogy még nem rendelkezünk a meggyőzés szükséges szociológiai és pszichológiai, a szociológia és a pszichológia módszereivel élő pedagógiai, a pszichiátriai, a mentálhigiénia, a statisztikai tudományágak ismereteinek fegyverzetével. S egyre világosabban látjuk már azt, hogy az elvégzett és elvégezhető munka összefogására, a már meglévő eredmények összegezésére hiányzik az erre alkalmas szerv. Ezért aztán a kutatási orientáció egysíkú és esetleges. S ha valaki el akar mélyülni egy-egy kérdéskörben, kénytelen ezért több más, ez ideig feltáratlan rokonterületre is kitekinteni, sőt azt be is barangolni, hiszen e nélkül nem léphet saját kutatási területén sem előre. Ez teszi sokoldalúvá kutatóinkat. Rohanó világunkban azonban az efféle „elbarango- lás” időveszteség. S mert az idő determináló tényező, éppen a rokonterületekről adott kitekintések általában — Bertóknál is — elnagyoltak. S ez valószínűleg mindaddig így lesz minden csehszlovákiai magyarság kérdéseit kutató dolgozatnál, amíg nem teremtjük meg tudományos életünk megszervezéséhez a szükséges kereteket és feltételeket.

4. Visszatérve a nyelvtudományi dolgozathoz, Bertók Imre bebizonyította: egyaránt benne él mind a magyar, mind a szlovák tudományos életben. Ez többek között például az ilyen látszólag kis észrevételekkel is alátámasztja: „Jacobson helyes megállapításait Eugen Pauliny alkalmazta alkotó módon a szlovák nyelvre. Pauliny megállapításait Ján Oravec terjesztette ki az elöljárószavas esetekre is.” (143. 1.) Egy másik bizonyíték: Bertók azt javasolja, hogy indoeurópai szellemű magyar nyelvtankönyveket kellene írni. A neves magyar tudós, Fülei Szántó Endre viszont nemegy tanulmányában sürgeti az ilyen magyar nyelvtan megírását. Ismét más kérdés: mivel hosszú idő elteltével szakadt csak el a magyar nyelv- tanítás az indoeurópai (latin) szemlélettől, nem jelentene ez visszalépést? Félreértés ne essék, nincs szándékomban az újításokkal ellenkezni, de véleményem szerint föl kell térképeznünk elődeink hasonló jellegű törekvéseit, mert csak ez óvhat meg minket sok fölösleges kísérletezéstől. S tovább lépve a kérdésözön- ben: érdemes-e más szemléletű nyelvtankönyvekből tanítani, mint például hazánkban a szlovák tanítási nyelvű iskolákban vagy mint Magyarországon? Miben, hol, mennyiben segítene ez a szemlélet, s ennek megvalósításához milyen erők állnak rendelkezésünkre? Azaz vannak olyan nyelvkönyvírók, akik erőltetettség nélkül tudnák érvényesíteni azt a saussure-i elvet, hogy a nyelvi rendszerben minden elem csupán mással való ellentétein keresztül él és nyer értéket. Tény, hogy hasonló óhaj szinte mindenütt felmerült már, de ennek pedagógiai gyakorlata még jóformán sehol sincs. Pedig az ilyen nyelvszemlélet döbbenthetné rá a tanulókat: „a nyelv a gondolkodás világában minden nép közös kincse, csak amikor kilép a gondolatok világából, s hangokká, szerkezetekké formálódik, akkor — a kifejezés burkában — válik sokszínűén különbözővé” (Hegedűs).