Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Hit, illúziókkal és illúziók nélkül
„Kik fekszenek e sírokban?” — kérdezgettük, kiváncsi gyerekek, a szüleinket, nagyszülőinket. „A vörös katonák” — hangzott a válasz, de nem is így hangzott, inkább csak röviden, gömöriesen: „A veresek”. Ennyi, semmi több. Csak kitartó, hosszas utánajárással tudtam meg én is, hogy a falunk határában, ahogy az egész Sajóvölgyben, elkeseredett harcok folytak 1919-ben, s e harcok mindmáig ismeretlen halottjai e sírok lakói. Alig néhány esztendeje csupán, hogy eltűntek a gyommal benőtt hantok, s tizenkét síremlék meg egy közös emlékmű hirdeti, hogy 1919-ben, a Tanácsköztársaságért vívott harcokban elesett vörös katonák fekszenek e sírokban, s az utókor, noha csak megkésve, majd hatvan év múltán, emlékművet állított nekik, s kegyelettel őrzi és ápolja az emléküket. Akkor még alig ötéves lányom, amikor odahaza járt néhány hétig a panyiti óvodába, nagy büszkén mesélte, hogy ők is voltak kinn, halottak napján, a temetőben s virágot tettek a szabadságunkért meghalt vöröskatonák sírjaira. S amikor kisétáltunk kettesben is a temetőbe, megmutatta a sírt, amelyen az ő virágcsokra volt. Ügy érzem, szimbolikus jelentősége van ennek a hétköznapi, nyilván sehol föl nem jegyzott, senki által számon nem tartott, regionális jelentőségű eseménynek, mert szimbolizálja, mint cseppben a tenger, sáfárkodásunkat a Tanácsköztársaság vezetőinek és közkatonáinak az emlékével. Noha jól megkésve, majd hatvan esztendő múltán, a magyar és a szlovák Tanácsköztársaság vöröskatonái megkapták a végtisztességüket. Ügy, ahogyan írásunk hősei, Kun Béla és Károlyi Mihály is, akiknek szavára azok az egykori névtelen harcosok fegyvert fogtak s életük árán is megpróbálták győzelemre vinni a proletárhatalmat Közép-Európában. 1919-ben, alig két évvel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után. „Befejezem e könyvet — írja Kun Béláné. — Lapozgatom, és arra gondolok, ha valaki ötven évvel ezelőtt — akkor, amikor elhatároztam, hogy Kun Bélához férjhez megyek, — elém teszi ezt az írást, és azt mondja nekem: Gál Irén zongoratanítónő! Olvassa el és utána adjon választ: vállalja ezt az életet, Kun Bélát?« — azt felelném: »Válla- lom«.” Hit, illúziókkal és illúziók nélkül — adtuk a címet írásunknak, parafrazálva kissé Károlyi Mihály önéletírásának a címét. Mert hisz nyilvánvaló, nemcsak illúziók nélküli, nagyon is illúziókkal terhes hit volt mindkettőjüknek a hite, nemcsak a Kun Béláé, a Károlyi Mihályé is. Az illúziók csak később foszlottak szerte s töltötték el kesernyés ízzel Károlyi (s nyilván Kun Béla] szájaízét. Rehabilitálásukat, illúzióik valósággá válását egyikük sem érhette meg. Mégis ott a mindent eldöntő és mindent megmagyarázó ige: „Vállalom”. Ahogy Károlyi könyve is ezzel az utolsó bekezdéssel hanyatlik alá: „Most pecyg, amikor már hetvenkilenc éves vagyok, és a földközi tengeri Alpok hegyei között, egy kis faluban élek, és leghűségesebb társamon kívül már nagyon kevés barátom maradt — de ők csak annál kedvesebbek nekem —, készen állok arra, hogy szembenézzek azzal a még nagyobb és örökös magánnyal is, amelyből nincs visszatérés. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy sajnálkozás nélkül megyek el”.
