Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Hit, illúziókkal és illúziók nélkül
Az antanthatalmak burzsoá kormányai a fegyverek és a kiéheztetés erejével akarják reánk kényszeríteni újból a kapitalizmus lerázott igáját.. Ezekben az utolsó, tragikus napokban küldte Lenin Kun Bélának az alábbi táviratot: „Kedves Kun Béla elvtárs! Kérem, ne nyugtalankodjék túlságosan, s ne essen kétségbe ... Igyekezzenek minél tovább tartani magukat. Minden hét drága... Fogadja iegszívélyesebb üdvözletemet és kemény kézszorításomat. Tartsák magukat teljes erővel. A győzelem a miénk lesz. Az ön Leninje”. („Leninnel én mindössze egyszer találkoztam — írja később Kun Béláné —, a Kommunista Internacionále IV. kongreszusán. Ezen a kongreszuson, azt hiszem, én voltam a legboldogabb ember: személyesen ismerhettem meg a nagy forradalmárt, akiről Kun Béla annyi rajongással beszélt. Az ismerkedés a kongresszusi épület lépcsőjén történt. Kun Bélával lefelé mentünk a lépcsőn, Lenin fölfelé jött. Meglátta Kun Bélát, megállt, kezetfogott vele és megkérdezte: „A felesége?” „Igen” — felelte Kun Béla, mire Lenin mosolyogva kezet nyújtott nekem és azt mondta: „A ja — Lenin”). A Tanácsköztársaság címet viselő fejezet után következő résznek ez a címe: Vereség. S mint a Károlyi Mihályék esetében, itt is az következik, aminek törvényszerűen következnie kell: a csúcs után a lejtő. Karistein — Stockerau — Steinhof — Itáliában — Bécs — Stettin — Petrográd — Moszkva — olvashatjuk a soron következő fejezetek címeiben az emigráció útjának az állomásait. Kun Béláné most is pontosan és híven számol be a saját és a Tanácsköztársaság harcosainak kálváriájáról s legtöbb erénye itt is a visszafogottság, az emigráns-naturalizmus kerülése, a szívós, fogat összeszorító állhatatosság érzékeltetése. S mennyire tragikus, hogy van az emlékezéseknek még az emigráció hányattatásainak a leírásánál is torokszorítóbb része, nevezetesen a könyv utolsó fejezete (noha ez, amint a szerző írja, kivonata csupán az Emlékezések tervezett második részének, Kun Béla utolsó másfél évtizedes krónikájának a húszas-harmincas években), majd az arról szóló beszámoló, hogyan lett a személyi kultusz áldozata. Kun Béla komoran letette a kagylót. Hat hét elteltével ismét telefonált: „Jezsov ma házon kívül van” — volt a válasz. Napokig ugyanez a válasz ismétlődött meg. Végül is Kun Béla földhöz vágta a telefont. „Nem hívom fel többet! — kiáltotta — Hívjon fel ő!” — olvashatjuk e korszak egy jellemző epizódját, majd: „1955-ben rehabilitálták Kun Bélát és vele együtt többszáz kominternbeli elvtársat, köztük a magyar emigránsokat, akik a vád szerint szintén a Kun Béla vezetése alatt álló »ellenforradalmi« szervezethez tartoztak.” Ez hát a summája Kun Béláné emlékezéseinek. Említettük már: nagy, szinte nélkülözhetetlen erénye a könyvnek, hogy sűrűn hivatkozik a kortársak-harcostársak visz- szaemlékezéseire, hisz többnyire csak ezek a dokumentumok maradtak fenn Kun Béla világtörténelmi jelentőségű tevékenységének egyes szakaszairól. Az emlékezések írói többnyire névtelen sorkatonák, pártharcosok. De vannak „neves” emlékezők is, akikre szerzőnk hivatkozik s akiket idéz. Köztük az egyik legnevesebb, Illyés Gyula, aki a Tanácsköztársaság kikiáltásának idején még csak tizenhat esztendős suhanc volt. íme, ő miként emlékezik a magyar proletárforradalom hősére Szónok az éjben című írásában: „Én hallottam egyszer beszélni magát... Katonáknak beszélt, a frontra induló csepeli vasasoknak. De voltak ott huszárok is. Két vonat volt. A végén megkérdezte a katonáktól, nincs-e valamire szükségük? ... A huszároknak mindenük volt. De a vasasok fáztak. Iszonyú szél volt. Valamelyikük felkiáltott, hogy köpeny kellene takarózni ... Maga akkor onnan, a kocsi tetejéről lekiáltott az állomásőrségnek, hogy teherautóval szedje össze azonnal a környék garnizonszállóiból a takarókat...” IV Szülőfalum, Gömörpanyit temetőjében, mindjárt az alsó bejáratnál, van tizenkét névtelen katonasír. Gondozatlan, fűvel-gazzal benőtt sírok voltak emlékezet óta, senkihee nem tartozó, ismeretlen nevű, ismeretlen illetékességű katonák sírjai, gondjukat senki sem viselte évtizedeken keresztül, legfeljebb ha egy-egy csokor virágot, egy-egy szál gyertyát tett rájuk valaki halottak napján.
