Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Hit, illúziókkal és illúziók nélkül
korszakokban is. Az utóbbi esztendők ugyanis kétségtelenül azt bizonyítják, hogy korunk, különösképpen pedig a magyar nyelvterület, most került ebbe a dokumentuméhes, non fiction-éhes stádiumba. Gondoljunk csak az utóbbi évek memoár-áradatára: Illyés Gyula, Vas István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Várkonyi Nándor, hogy csak a jelesebb írókat említsem a magyarországiak közül, Balogh Edgár, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Kacsó Sándor, Nagy István az önéletírásokban különösen gazdag erdélyiek közül, Sinkó Ervin a Vajdaságban. S az éhség kielégítésre talált: a könyvkiadók sorra indítják ilyen jellegű vállalkozásaikat. Az Európa Könyvkiadó Angela Davis, Pablo Neruda és Károlyi Mihályné köteteit dobta eddig piacra memoár-sorozatában, a Magvető különösen sikeresnek bizonyult Tények és tanúk sorozata többek között Marosán György, Germanus Gyula, Duczinska Ilona egy-egy kötete mellett megjelentette Füst Milán elveszettnek hitt s most rekonstruált két kötetes Naplóját, Kádár Gyula napok alatt szétkapkodott A Ludovikától a Sopronkőhidáig című kötetét s a minket most érdeklő kiadványt, Károlyi Mihály és Kun Béláné emlékiratait. íme, az okok, amiért e könyveket forgatjuk, de van még eigy további ok is, s alkalmasint a legfontosabb: a jubileum. Tavaly októberben ünnepeltük az őszirózsás forradalom győzelmének s a Károlyi-féle Magyar Köztársaság létrejöttének hatvanadik évfordulóját, most, március 21-én lesz a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulója. Mi lehet az oka, hogy századunk magyar (s nemcsak magyar, hisz gondoljuk meg: a Kun Béla irányította Tanácsköztársaság a Szovjetunió után a második osztálynélküli társadalom volt az emberiség történetében) históriának éppen e két fontos, ha nem legfontosabb eseményéről, s az események kulcsszereplőiről. Károlyi Mihályról és Kun Béláról olyan keveset tudunk? Most pedig nézzük az emlékiratokat! II. „Az ember csak tévedésekből, csalódásokból, vesztett csatákból tanul, és csak így tudja mindig újrakezdeni a harcot. Hiszek abban, hogy az eszmék és a szembenálló társadalmi erők jelenlegi küzdelméből — HA MARAD RÄ IDŐ — új szintézis fog születni. Gyakran töprengek azon, ha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot? Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak meg van a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értékeset alkotnunk”. Konok, összevont szemöldök, összeszorított száj, szigorú tekintet — ez a fényképe látható Károlyi Mihálynak a Hit, illúziók nélkül magyar kiadásának hátsó borítóján. Alatta az előbbi idézet. Ez a konokság, úgy hiszem szimbóluma is lehetne hősünknek s önéletírásának krédóját talán nem véletlenül éppen ebben az Idézetben vélte leginkább összefoglalni a kiadó a könyv utószavából. Megírásának helye és ideje: Vance, 1954 szeptember. Talán nem véletlen, hogy ennek a pár oldalas „Végszó”-nak a címét kapta az egész mű is: Hit, illúziók nélkül. S tegyük tüstént hozzá a Végszó mottóját, VII. Gergely már Németh László által is aláhúzott szavalt: „Szerettem az igazságot és gyűlöltem az igazságtalanságot: ezért emigrációban halok meg”. Különösen nagy jelentősége van ebben a kontextusban ennek az „ezért emigrációban halok meg” — félmondatnak, hiszen olyannyira tragikus életút és az olyannyira tragikus emlékirat ezernyi komor mondata között is talán a legkomorabb az, melyet a Rajk perrel kapcsolatban ír le az immár hazatért Károlyi: „Elképzelhetetlen volt, hogy újra emigráns legyen belőlem”. Károlyi Mihály személye és tevékenysége köré legendák és ellenlegendák rakódtak az elmúlt hat évtized folyamán. Rajongva szerették ős engesztelhetetlenül gyűlölték. Csoda-e? Hiszen pályája annyira rendhagyó, annyira különböző minden kor- és sorstársáétól, hogy a pro és kontra elfogultságok semmiképpen sem érthetetlenek. Maga az alapvető kettősség, a tűz-víz egység: a vörös gróf. „Az első vizitkártyán, amelyet nemzetségem a grófi koronával ékesítve adott le a tőr- téhelemnek, lent a sarokban e szomorú szavak olvashatók: szatmári béke, 1711. Ez
