Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FÓRUM - Gágyor Péter: Tűnődések két ősbemutató ürügyén, kritikáról színházról, drámáról
szempontjából még groteszkebb képet mutat az eddigi gyakorlat: valamennyi közre} működő neve és pár mondat róla; a bíráló szót dicsérő kövesse... stb.; szóval, minden belefér — csak éppen a határozott vélemény nem — ebbe a glosszányi terjedelembe. Ügy érzem, hogy színházunk és színikritikánk hű tükrei egymásnak. Csak — csodálatos módon — egyikből sem fejthető meg a másik, holott az egyik morbusának kórisméje pontosan megegyezik, a másikéval. A két szóban forgó ősbemutató után a sajtónk eseményt emlegetett — jelzők nélkül: Azaz ebben az esetben sem fogalmazódott határozott vélemény, nem született olyan árulkodó jel, mely a két ősbemutatót osztályozná s a helyére tenné, tehát... nem történt semmi[?). A hazai magyar színikritikának is eleget kell tennie a társadalom elvárásainak. Az elsorolt szimptómák és a kölcsönzött példák egyaránt okítóan hathatnak. Annyi tanulság azonban már most is levonható belőlük, hogy a szlovákiai magyar színibírálatnak a jövőben egyszerre kell (s jóval fokozottabb mértékben), kritikusnak és önkritikusnak is lennie, véleményeznie kell a színházat akár a „glossza-bírálat”, akár a nálunk eddig még meg nem született elemző kritika eszközeivel. Ugyanakkor bírálnia kell (kellene) önmagát, formalizmusának felesleges sallangjait szedett-vedett hagyományait is, vissza kell (kellene) nyesnie vadhajtásait, vagyis visszautasítania a mércétlen, kritikátlan kritikát és — vitáznia önmagáért, önismeretéért. MERRE TART DRÁMAIRODALMUNK? A kérdés így érthetetlen, értelmetlen. Előbb talán meg kellene kérdeznünk, vizsgálnunk, hogy van-e számottevő, tartós művészi értékekkel bíró drámai alkotása a csehszlovákiai magyar irodalomnak, s ha igen, mióta van? A magyar irodalom története (1905-től napjainkig) egy mondattal intézi el a magyar drámairodaimat Csehszlovákiában (Gondolat 1967). Hazai tankönyvünk (a gimnáziumok harmadik osztálya számára) öt sorban tárgyalja a csehszlovákiai magyar drámairodaimat, anélkül, hogy egyetlen mű címét megemlítené. A csehszlovákiai magyar irodalom története még nem született meg, de már évek óta emlegetjük, hogy ez lesz a közeli jövő feladata. Történelmünk, mindennapjaink, sorsunk drámai eseményei, élményei ellenére hat évtizede nem született, nem születik meg a csehszlovákiai magyar irodalom reprezentatív drámai műve. Ennek okai nem a lehetőségek szűkösségében keresendők, sem pedig a színházi hagyományok hiányában, hiszen Thália egyebek közt éppen a mi tájainkon (Kassán) tanulta a magyar nyelvet vagy két és fél évszázaddal ezelőtt. Az okok ennél mélyebbre nyúlnak, s az összmagyar irodalom és annak hagyományai, fejlődésének jellegzetességei nélkül aligha fölfedhetők. Lukács György Így vélekedik a század elején A modern dráma fejlődésének története című könyvében: „Igazi dráma pedig csak gondolati kultúrák talaján nő. (....) A tragédiákban tettekké válnak, mert már előzetesen kultúrákba szívódtak fel, a filozófusok absztrakciói; ott minden valóságos megtörténés a gondolat legmélyebb örvényei felé mutat. Enélkül csak iránydrámák vannak, vagy retorikus játékok: másodrangú, alárendelt műfajok. Az egyikben a laposságig, a tartalmatlanságig kell leereszkednie a gondolati élményeknek, hogy hatékonyaknak érzékeltessük őket; a másikban el kell veszteniük minden eleven erejüket és hatékonyságukat, hogy »gondolatok« maradhassanak. (...) A filozófiai kultúra hiánya tette lehetetlenné, hogy a magyar dráma legigazibb és legmélyebb talentumai kifejlődjenek és hassanak.” Dersi Tamás /Thália magyarul tanul, Magvető 1970) bár nem kimondottan a filozófiai kultúra hiányáról beszél, ugyancsak elfogadja a lukácsi nézetet: „... némely szerencsés körülmény egy-egy fájdalmasan rövid periódusban — például a reformkort záró évtizedben, vagy az 1930-as évek végén — jó irányba indította dráma-irodalmunk néhány jelentős képviselőjét. Csakhogy más okok, történelmi-társadalmi körülmények meg is akadályozták, hogy egyes nagy alkotók teljesítményei helyett erőteljes drámai irányzatok szülessenek. Az elmúlt évtized (hatvanas évek) éppen erre adott lehetőséget.” Miként a magyar dráma a világirodalmi szintézisbe, a csehszlovákai magyar dráma sem tudott eddig belekapcsolódni sem a hazai drámairodalom, sem az összmagyar drámairodalom szintézisébe. A Lukács- és Dersi-idézet bár nem a csehszlovákiai magyar
