Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - FÓRUM - Gágyor Péter: Tűnődések két ősbemutató ürügyén, kritikáról színházról, drámáról

drámára vonatkozik, erre is értelmezhető. A filozófiai kultúra, illetve dramaturgia alkalmazásának hiánya csak a hatvanas években kezd oldódni a magyar drámairodalomban. Nálunk még ma sem!

A csehszlovákiai magyar drámairodalom műveit az összmagyar drámairodalommal összevetve, eddigi értékei (?) igencsak kétségessé válnak. Valójában jóval nagyobb itt a különbség, mint a költészetünk, szépprózánk és esszéírásunk esetében. Irodalomkritikánk jóvoltából nem ismeretlen ez a tény előttünk.

„Drámaírásunk egyetlenegy írónak, Egri Viktornak a kényszermonopóliuma” — írta Turczel Lajos 1957-ben. A helyzet azóta csak annyiban változott, hogy megnövekedett a mennyiség: a szerzők száma és a műveké egyaránt, de a minőség nem javult. Nem véletlen, hogy az 1976-ban megjelent Mű és érték című kritikagyűjtemény negyvenhét cikkéből csak három foglalkozik drámával, színházzal. Mintha azt dokumentálná, hogy a drámairodalmunk igazán még el sem indult.

MI A DRÁMA ÉS MI NEM AZ?

Irodalmunk „dráma-ínsége” indíthatta színházunk dicséretes kezdeményezését, hogy szinte toborzó gesztussal nyújtott színpadi lehetőséget egyetlen évadban két első- drámás szerzőnek is. Az eredmény azonban nem igazolta a szerzők és a színház előzetes nyilatkozataiból kicsengő optimizmust. Ha eddigi drámáink (a lukácsi mércével: áldrámáink — a filozófiai kultúra hiányában) az idillhez kerültek közelebb, ugyanezt a dramaturgiai vétséget követték el elsődrámás szerzőink is. Eddigi drámáink a népszínmű, szalon-játék stb. „mesterfogásait” variálták, s ezért maradtak felületesek. Az új termés — a tavalyi évad két ősbemutatója —, ugyancsak a felületes katarzisok világába tévedt. Pusztán az elődök coloure locale-ja helyett alkalmaz maibb, illetve divatosabb miliőt. A környezet, a forma és a tartalom összhangja azonban ezekben a színpadi níűvekben sem született meg. Drámairodalmunk továbbra is hiányolja az ihlető szellemi életet és a szigorú dramaturgiát.

Igaz, ezek az új próbálkozások nem voltak roszabbak az eddigieknél. Ez azonban elismerésnek és önáltatásnak is kevés.

Mi a dráma és mi nem az? Szótárak, irodalomelméletek adnak választ a kérdésünkre. A helyzet mégsem ilyen egyszerű. Mikor válik valamely színmű formában írt szöveg drámává és mikor nem? Arisztotelésztől Lessingig, Lukács Györgytől Peter Weissig könyvtárnyi válasz-kísérlet született már, de legalább ugyanannyi az új talány is. Minden kornak, minden társadalmi csoportosulásnak újra és újra meg kell fogalmaznia a kérdést... és újra meg kell próbálkoznia választ adni rá.

A dráma nem szándék, nem elhatározás kérdése, mint ahogy egyetlen alkotás sem az. A dráma a legtársadalmibb irodalmi alkotás, tehát nem pusztán az író tehetségének függvénye. Nézzünk egy példát a klasszikus magyar irodalomból: „Mindennek csúcsa a dráma — vallja Móricz 1930-ban. — Drámaírónak van szüksége a legnagyobb fegyelmezettségre, a legérettebb életfilozófiára és a legtöbb színházi rutinra. Drámát nem lehet úgy írni, mint a regényt, egyfolytában, szabadjára engedve a fantáziát és csapongva mesélni, mintha séta közben nézdeli az ember a tájat. A drámaírónak meg kell tanulnia a mesterségét a színpadon, mert a színház akusztikájában egy szó gyakran olyan súllyal hat, mint regényben egy egész kötet. Érezni kell hát az írónak a színházat maga mögött, az egész közönséget és az egész társadalmat.” Lukács György viszont elutasítja Móricz drámáit. „Remekmívű prózájához” viszonyítva drámája „érdektelenebb, banálisabb, lélektelenebb.” A drámaíró Móriczot elemezve nekünk is Lukácsnak kell igazat adnunk.

Drámairodalmunk legújabb és korábbi műveit vizsgálva arra a megállapításra jutunk, hogy mi még a kérdést sem tettük fel magunknak, nem készülhettünk föl tehát e filozofikus és társadalomcentrikus műfajban a válaszra sem. Ebben kereshetők az Egri-, Dávid Teréz- és Lovicsek-hősök tételességének okai is, de nem kevésbé ebben a két új próbálkozás morbusa is. A kérdés adott: Mennyire tükrözi ez a két mű társadalmi életünk és gondolkodásunk sajátosságait, alapvető feszültségeit? A drámaiság alappillére a társadalomban kiteljesedő tragikum. A színmű drámaisága mindig a szóban forgó változó, társadalom legjellemzőbb feszültségeiből adódik, és mindig a legjellemzőbb