Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FÓRUM - Gágyor Péter: Tűnődések két ősbemutató ürügyén, kritikáról színházról, drámáról
Gágyor Péter TŰNŐDÉSEK KÉT ŐSBEMUTATÓ ÜRÜGYÉN, KRITIKÁRÓL, SZÍNHÁZRÓL, DRÁMÁRÓL A KRITIKÄTLAN KRITIKA Szokatlan eseménynek számit hazai magyar irodalmi és színházi életünkben, hogy egyetlen (például az 1977—78-as) színházi évadban két csehszlovákiai magyar szerző darabja kerüljön a közönség elé — ősbemutatóként. Színházi közönségünk ilyenkor mintha zavarba jönne, elbizonytalanodik, nem foglal állást sem pro-, sem kontra. Ez az elbizonytalanodása azonban aligha magyarázható a heterogenitásával; még akkor sem, ha összehasonlítva a hazai és magyarországi vidéki színházakkal — talán nekünk van a legsokrétűbb színházi közönségünk. Hogy mik ennek az okai, tájoló színházról (tájoló társulatokról) lévén szó, nemigen tudhatjuk. A közönség spontán véleményére csak a tapsból és a látogatottság mértékéből következtethenénk, de az üresen maradt székeknek, és ellenkező esetben — a telt nézőtereknek annyi produkción túli és azzal össze nem függő meghatározója van, hogy alig lehet eligazodni közöttük. Hazai magyar színikrltikáink sem tudnak tényleges eligazítást, mércét adni, különösen az olvasók többségének nem, akik naiv bizalommal olvasnak el mindent, s veszik „készpénznek” a „botcsinálta” kritikus, esetleg a színházszerető „tollforgató” Írását — elfogult, hozzá nem értő, vagy elfogulatlan, építő tárgyilagosságra törekvő véleményét. Színbírálatainknak nincsen kialakult, s megfelelően hangsúlyozott általános értékrendje. E helyett egy különös gyakorlat, a ködösítő semlegesítés gyakorlata alakult ki nálunk. Olykor már-már szervezett „játéknak” tűnik, hogy szinte párosával születnek nálunk az elismerő és az elutasító bírálatok, látszatra szándékosan egymás ellen fogalmazódva, egymás véleményét semlegesítve. Színikritikánk etikai és esztétikai alapokon nyugvó ítéletszerkezete fejletlen, általános értékmércéről nemigen beszélhetünk. Még szűkebb szakmai körökben sem játszik meghatározó szerepet; nem mozgatója, nem ösztönzője a további művészi fejlődésnek. Önismeretünk hézagossága miatt ennek okait sem ismerjük pontosan, csupán feltételezhetjük, hogy ezek az etikai és esztétikai alapok gyengeségében, kritikai gyakorlatunk és hagyományaink halványságában, a bírálók és megbíráltak emberi gyengéiben kereshetők. A magyarországi gyakorlat nagyjából kétféle színikritikát teremtett. Az egyik a glosz- szával rokon, legmagasabb színvonalon talán az Elet és Irodalom műveli. Ezekben a vitriolos bírálatokban hemzsegnek a felkiáltó- és kérdőjelek, több bennük a számonkérés, elutasítás, mint a dicséret. Az ilyen kritika bár nem kellemes, sőt nem Is objektív — igaz olykor-olykor az Is —, de mindenképpen inspiráló, s nem hagyható figyelmen kívül még akkor sem, ha a kritikus esetleg el Is téved az indokolatlan irónia — irónia az iróniáért — bozótjában. A másik változatot, a tárgyilagos és kimerítő elemzés szándékával Irt bírálatot elsősorban a Színház című szaklap műveli. Alapos elemző írások sorjáznak e helyen, amelyekben egyetlen gesztus, egyetlen hangsúly elemzésére is több sor, mondat jut. Az ilyen „kórbonctani jegyzőkönyvek” valóban méltó segítői lehetnek a rendező, a dramaturg, a tervezők és a színészek munkájának, egyszóval: az alkotásnak. A ml gyakorlatunk három flekk! Nyolc flekk (szabványozott gépelt oldal) megírásával kikényszeríthető, hogy a szerkesztő beszorítson négy és felet, de „fegyelmezetlensége” miatt évekig neheztel még a szerzőre. S ez csupán a terjedelem. A tartalom
