Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zalabai Zsigmond: Könyv, ember, társadalom

példányszámú napi-, heti- és havilapok hatalmas tömege látszott eltemetni a könyvolvasó embert. Századunk — sokak szerint — megszülte a könyv újabb ellenfeleit: a néma-, majd a hangosfilmet, a rádiót, a televíziót. Hányan húzták meg már azóta a lélekharangot a könyv jövője fölött! A tapasztalatok azt mutatják: a vészmadarak károgását nem kell — mert nem lehet — komolyan venni. A híres könyvszociológus, Robert Escarpit kimutatásai szerint a sajtó napilap-példányszámai, noha a fejlődő országokban emelkednek, világviszonylatban 1955 óta visszaesésről tanúskodnak. Nem a könyv talált vetélytársra a modern hírközlő eszközökben, a rádióban és televízióban, hanem a — sajtó. Irodalomszociológiai tapasztalattá és esztétikai közhellyé vált időközben az a tény is, hogy az irodalmi művekből készített film, tévéjáték, rádiójáték nem képes hiánytalanul visszaadni, csonkítás nélkül új művészi „nyelvre” lefordítani azt az élményt, amit egy-egy könyv a maga teljességében képvisel. Legföljebb ízelítőt nyújt ■belőle, arra késztetve a nézőt (hallgatót), hogy végül megszerezze magát a könyvet is. A statisztikák szerint a megfilmesített könyv iránti kereslet nemhogy csökkenne, inkább ugrásszerűen emelkedik. A könyv makacs életképességét vizsgálva, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyakorlati szempontokat sem: a hang szétfoszlik az űrben, a képsor elpereg, a könyv viszont újra és újra kézbe vehető, újraolvasható, föllapoz- üiató, számtalanszor reprodukálható tartalmilag is, esztétikailag is; lehetővé teszi az élmény újraélését, szakkönyv esetében a lexikai önellenőrzést, ismétlést, ismeretrögzítést. S végül: a középkori eredetű könyvkultuszból érdesebb korunkba is átmentő- dött néhány olyan pszichológiai tényező — csönd, nyugalom, „társas magány”, párbeszéd egy néma szellemmel —, amely, szemben egy zsúfolt mozi mocorgó, megjegyzéseket tevő vagy éppen pótszereimet élő közönségével, egyértelműen a könyv javára szól. Ha arra gondolunk, hogy még a jellegzetesen hírlapi műfajok — riportok, tárcák — s rádiójátékok és forgatókönyvek is meg-megjelennek könyv alakban, nem a modern hírközlő eszközöktől kell féltenünk a könyvet — legföljebb a silány, a langyos művek garmadájától...

McLuhan baljóslatai ellenére a könyv ma is változatlanul szerves és nélkülözhetetlen része a modern kultúrának. Méghozzá világviszonylatban. A kapitalista könyvkiadás — anélkül, hogy szem elől tévesztené az üzleti célokat — a viszonylag olcsó, de emellett szép és ízléses paperback sorozatok 1950-től megfigyelhető térhódítása óta sokkalta nagyobb tömegekhez szól, mint századunk első felében. A gyarmati sorsból szabadult országok könyvkultúrája, mintha csak évszázadok mulasztását igyekezne pótolni, rendkívül gyors ütemben fejlődik, mintegy azt példázva: a ma könyvei — a holnap tettei. Ezt vallotta, létrejöttének pillanatától fogva, a szocialista világrendszer is, amely a könyvet az össznépi művelődés szolgálatába állította. Társadalmunkban az anyagi biztonságérzet és a szabad idő növekedése az emberi személyiség fejlődése szempontjából kulcsfontosságúvá avatja azt a kérdést, hogy a szabad idő — Marxszal szólva — miképpen alakítható át hasznos idővé: önképzéssé, önműveléssé, szórakozássá, s hogy milyen szerepet játszhat ebben az olvasók mind szélesebb rétegeihez eljutó könyv. Hitem szerint: nagy és nélkülözhetetlen szerepet. Hiszen korunkban, a tudományos-műszaki fejlődés gyors tempójában, máról holnapra avulnak el ismeretek, máról holnapra születnek új fölismerések, új fölfedezések. Az információknak ebben az áradatában szakkönyvek nélkül aligha tájékozódhat az ember. Másrészt századunk — a történelmi kataklizmák ellenére is! — az ember felszabadulásának vagy legalábbis soha-ily-nem-erős felszabadulásvágyának s a világméretű demokratizálódási folyamatoknak a százada; márpedig műveltség, kultúra, humánus értékeket tükröző irodalom nélkül az ember aligha képes közéletet élni: visszahúzó erőkkel harcba szállni, jogot kivívni és megtartani, emberibb jövőt alakítani. Mindehhez olyan eszményekre, olyan hatásimpulzusokra van szükség, melyeket a maga módján az irodalom is képes felmutatni. Törvényszerűnek tartom hát, hogy korunknak —• Simon István szép szavaival szólva — „talán legmarkánsabban felnőtt szimbolikus alakja lett az olvasó ember. Ez korunk egyik legtöbbet ígérő, gazdag hagyatéka a jövő számára. A múlt század szimbolikus alakja Rodin Gondolkodó ja volt: az ember kereste helyét a mindenségben. Ez a nagy erejű, magányos alak vette el kezét az állátói, hogy öklét kisimítva, könyvet tartson vele az ölében.” — A könyv, az emberi kultúrának ez az ősi-ősi, de mindig meg- újhodni képes terméke és eszköze, ma sem vesztett rangjából és becséből. Távolságokat legyőző századunkban, amikor az emberiség valamiféle világegész-tudatot van megszülőben, fokozottan érvényes, hogy egy-egy ország kulturális színvonala a leg-