Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zalabai Zsigmond: Könyv, ember, társadalom

megbízhatóbban az évente kiadott könyvek számával és összpéldányszámával mérhető; soha ily súllyal nem esett még latba az a tény, hogy amely nemzet vagy nemzetiség nem olvas •— nem olvashat —, az szellemi rezervátumba zárja magát, s lemond arról, hogy a világhoz: a világkultúrához, a korszerű műveltséghez és irodalomhoz tartozzék.

E vázlatos történeti áttekintés után vessük vigyázó szemünket a jelenre — jelenünkre; világ és könyv viszonya után nézzük a könyv és világunk — a csehszlovákiai magyar nemzetiségi társadalom — kapcsolatát. Utaltam már arra, hogy a romantika óta a könyv milyen szerepet játszott a nemzeti kultúra és művelődés kialakulásában s persze fönntartásában, továbbéltetésében, továbbfejlesztésében is. Nemzetiségi társadalmunkban a könyv mindmáig megőrizte ezt a szerepét, sőt ez a funkciója a jövőben sem gyöngülhet, ha valamiképpen ellensúlyozni szándékozik azt a tényt, hogy egy- egy nemzetiségi kultúra a maga „mikro”-voltában eleve kevésbé összkomfortos, mint a nagyobb, a szervezettebb, a kiépítettebb kultúrák. Az anyanyelvű filmművészet, tévéadás, rádióadás teljes hiánya, illetőleg néhány órás műsorideje mellett a lap- és folyóiratkultúra meg a könyvkiadás vállalhatja a leghatékonyabban a nemzetiségi közösség tudatának formálását, a közösségi identitás megőrzése szempontjából fontos anyanyelvű irodalom, művészet és társadalomtudományok szervezését, kiadását és terjesztését. Két háború közötti szellemi-irodalmi életünk egyik leggyöngébb pontja éppen a könyvkiadás volt; húsz év alatt sem az IKVA (írók Kiadóvállalata), sem a Kazinczy Társaság, sem a Masaryk Akadémia, sem a kassai Renaissance Könyvtár nem volt képes biztosítani a folyamatos, átgondolt, tervszerű könyvkiadást; ugyanakkor a Voggenreiteŕ Verlag és a budapesti Franklin Társulat is csupán Időlegesen és rendszertelenül vállalkozott szlovákiai magyar művek kiadására. A jobb sorsra érdemes magánkiadások, a mára már megsárgult folyóiratok ős lapok mélyén lappangó, könyvvé soha nem vált regények arról győzik meg irodalmi múltunk mai búvárlóját, hogy az amúgy is vidékies, gyakorta alapvető esztétikai követelményeket is mellőző, szervezetlen irodal- mi-művészeti-kritikai élet szívverése végképp megáll, ha egy jól szervezett, hosszú távon gondolkodó, a nemzetiségi kultúra minden igényét kielégítő kiadói-terjesztői szerv nem veszi át a vértáplálás szerepét. Központi kiadó nélkül aligha képzelhető él olyan könyvkiadás, olyan könyvkultúra, amely képes műfaj- és műnem-struktúrában gondolkodni, olvasói igényeket sokoldalúan kielégíteni, rugalmas és aktív irodalom- politikát folytatni, helyes példányszámpolitikát megszabni, alkotókat maga köré tömöríteni, feladatokkal megbízni, s visszahatni, ha lassan is, a mindenkori irodalmi kínálattal szembeni „kiszolgáltatottság” tudatában is, magának az irodalomnak az állapotára és jövőjére. Egy kiadó léte önmagában még nem biztosítéka az életképes, színvonalas, és korszerű irodalom kialakulásának (lásd irodalmunk ötvenes éveit); hiánya azonban még a puszta lehetőségét is kétségessé teszi annak, hogy az irodalmi élet zavartalanul fejlődjék. Mert írói alkotómunka és könyvkiadás között végül is kölcsönhatás van: a rendszeres, folyamatos, anyagilag-műszakilag megalapozott, irodalompolitikai- lag-esztétikailag tisztázott szempontokhoz igazodó könyvkiadás képes arra, hogy serkentse az irodalom kibontakozását, alkotásra sarkallja a beérkezett írókat, új tehetségeket fedezzen föl, kedvet ébresztve az írói mesterséghez, a műfordításhoz, a tudományos eredmények könyvbéli közléséhez. S a képlet persze fordítva is igaz: minél nagyobb az írástudók munkakedve és szervezettsége, annál könnyebben kerülheti el egy-egy kiadó veszélyét annak, hogy pusztán passzív közvetítője, áteresztője, „postaládája” legyen egy-egy irodalomnak, hiszen az alkotói kínálat megnövekedése egyúttal a kiválasztás lehetőségeinek a növekedését jelzi, s ez már eleve magában hordja a minőség elsődlegességét, azoknak a kérdéseknek a háttérbe szorulását — hátrább szorítottságát — melyek kívül esnek a színvonalasság körén.

A fönti gondolatmenet szellemében a csehszlovákiai magyar könyvkiadás felszabadulás utáni — éppen kerek —■ három évtizedét két szakaszra oszthatjuk.

Az 1949—1968 közötti két évtizedben a magyar könyvek gondozása és terjesztése több egymást váltó, rendszerint rövid életű kiadóra hárult. A munkásosztály 1948-as februári győzelmét követően a nemzetiségi politikában a leninizmus elvei távlatokat nyitottak a szlovákiai magyar kultúra és művelődés fejlődése előtt is; kezdetét vette az anyanyelvű iskolarendszer és sajtóhálózat kiépítése. Ezzel párhuzamosan indult meg a hazai magyar könyvkiadás is. Az úttörő szerepét a Pravda Könyvkiadó, illetőleg annak rész