Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zalabai Zsigmond: Könyv, ember, társadalom
eposzok páratlan szellemi kincseit. Az agyagtáblákat — az i. e. I. évszázadban — az „őspapír" váltotta föl: a görög biblosz nádkérget, a latin liber rostos fakérget jelent; az angol book s a német Buch szavakban ugyanaz a szótő rejlik, mint a francia bois- ban, melynek jelentése: fa. A papirusztekercs föltalálása meggyorsította az írás térhódítását, az írásos művek terjedését, s Athén és Róma már jelentős könyvtárakkal és kéziratmásoló-műhelyekkel, scriptoriumokkal büszkélkedhettek. A másolatokat könyv- kereskedésekben árulták; létükről már az V. századból vannak bizonyítékaink. — A kézirattekercs korszakát a pergamené követte: lapokra vágva, majd összefűzve alkotja a kódexet, amely már a modern könyv jellegzetes borítős-lapszerű formáját mutatja. Az összefűzött pergamenlapokból álló kézirat több, mint ezer éven át maradt a szellemi értékek megőrzésének és terjesztésének eszköze, nemcsak a keresztény kultúrkörben, hanem a zsidó és arab világban is. A kódexhez általában a művészi kivitel, a pazar iniciálék, a gyönyörű illusztrációk, az aranyveretes kötések fogalmát társítjuk; a felbecsülhetetlen értékű könyv-kincset csupán királyi rezidenciák, főúri paloták és gazdag kolostorok falai között tudjuk elképzelni. Léteztek viszont „olcsó kiadások” is, a hórás könyvek, melyek mindennapos használatra készültek, korai példájaként az ún. funkcionális kiadványnak. A könyvtörténet kutatói szerint egy középkori diák zsebét alig terhelte meg súlyosabban a tankönyvek beszerzése, mint mai kollégájáét ... A kéziratmásolásnak, bármennyire tért híditott s bármilyen alapossággal szervezték is meg, korlátai voltak. A XIV. századtól kezdve Európában a társadalom újabb és újabb rétegei sajátították el az olvasás művészetét; a szerzetesek mellé társultak a nemesek, polgárok, kereskedők és tisztségviselők is. Ez az új olvasóréteg nem szakkönyveket és teológiai munkákat igényelt, mint korábban a tudósok és szerzetesek, hanem a szórakoztató, a képzelet szülte műveket, méghozzá a saját anyanyelvén, tehát a korábbi kiadványokénál sokkalta nagyobb példányszámban. A megnövekedett olvasói igényekre a könyvnyomtatás két technikai újítással válaszolt: a szétszedhető betűkkel történő szedés feltalálásával meg a Kínából Európába került papír nyomdai föl- használásával. A nyomtatott könyv 1454-ben Mainzból indult világhódító útjára, Gutenberg jóvoltából, aki hatalmas távlatokat nyitott a könyv előtt. Könyvtörténészek húszmillióra becsülik az ősnyomtatványok, vagyis az 1450—1500 között kinyomtatott könyvek számát Európában, ahol a lakosság száma a százmilliót sem érte el. Egy-egy kiadvány átlagos példányszáma a XVI. század közepén ezer körül, a XVII—XVIII. században pedig már 2000—3000 körül mozgott. A példányszám-növekedéssel párhuzamosan határozott műfaji differenciálódásra is sor került ebben a korban: a szakkönyvek és vallásos munkák mellett regények, anekdota- és mesegyűjtemények, szakácskönyvek, kalendáriumok százai jelentek meg. A könyvkiadás és -kereskedelem demokratizmusáról, persze, aligha beszélhetünk még: a könyvek ára olyan magas volt, hogy nemcsak a munkások, hanem a középosztály tagjai is kívül rekedtek az olvasók körén. A könyvvásárlás arisztokratizmusát, odafigyelve az olvasói igényekre, melyek különösen a francia felvilágosodást követően növekedtek meg jelentősen a korabeli Európában, maga a könyvipar küzdötte le. Egy újabb műszaki újítással: a gépesítéssel. Röpke két évtized alatt a kezdetleges kézi nyomdákat fölváltotta a hengeres-, pedá- los- meg a gőzmechanikájú fémsajtó, amellyel egy óra alatt több lapot tudtak kinyomtatni, mint korábban egy teljes nap alatt. 1800—1820 között, az említett nyomdai korszerűsödésnek köszönhetően, megkezdődhetett a könyv demokratizálódásának: a nagy példányszámoknak a kora. Nyitányát Byron művének, A kalóznak híres sikere jelentette: tízezer példányt adtak el belőle — a megjelenés napján! Az olvasókör, a kölcsön- könyvtár mind szélesebb körben terjesztik a könyvet a XIX. század új népi olvasói között. A nép fölfedezte a könyvet; a könyv, az irodalom viszont a tömegeket fedezte föl, különösen a romantika óta, amely programszerűen fordult a népköltészethez, a nemzeti múlthoz, a népi hagyományhoz. Ez az egymásra találás azt jelentette, hogy a könyv valamiképpen azonosult a nemzeti kultúrával, tudománnyal, művelődéssel és irodalommal, ha úgy tetszik: beleszervült a nemzeti tudatba. Űrzi-e irodalom-, művészet- és műveltséghordozó szerepét a könyv napjainkban is? Vagy McLuhannak volna igaza, aki szerint a Gutenberg-galaxis sorsa a pusztulásé, a jövő pedig a korszerű audiovizuális tömegkommunikációs eszközöké? Az 1830-as évek olcsó sajtójának következményeképpen több, mint egy évszázadon át előbb a nagy
