Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - FÓRUM - Gerold László: Magyar nyelvű dráma és színjátszás Jugoszláviában
képezik a korszerűbb formanyelvű, szenzibilitású színházi kultúrának, drámaírói ás színjátszói felfogásnak, stílusnak. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a szellemi élet egészének átalakulása mellett az irodalom többi műfajának a serkentő hatásáról sem. A hatvanas években ugyanis teljesen beért az az ötvenes évek közepétől indult, de csak a következő évtizedben kiteljesedő nagykorúsodási folyamat, amely a jugoszláviai magyar költészet (Koncz István Domonkos István, Tolnai Ottó, Fehér Kálmán, Pap József, Gál József) prózaírást (Gion Nándor, Végei László, Major Nándor, Varga Zoltán), tanulmány- és esszéírást (Bányai János, Bori Imre, Bosnyák István, Szeli István, Utasi Csaba) jellemezte, és amelynek szívó, serkentő ereje szükségszerűen éreztette hatását a jugoszláviai magyar drámairodalomban is. 4 A fordulópont 1969 elejére ethető, ekkor mutatta be a Szabadkai Népszínház magyar tagozata Deák Ferenc Áfonyák című drámáját, amely hosszú évek után az első könyvalakban is megjelentetett színpadi szövegünk. S ez a tény is valamiképpen jelezte, hogy drámairodalmunk a fordulás, a minőségi változás és a korral haladó korszerűség küszöbére érkezett. Az Áfonyákat megelőzően néhány szezonon át nem kapott helyet vajdasági dráma a szabadkaiak műsorában, sőt az Áfonyák sikere után sem következett be a jugoszláviai magyar drámairodalom egyértelmű térhódítása a színház repertoárjában. Oj ősbemutatóra csak minden második évadban került sor, de a bemutatott művek mind problematika, mind pedig dramaturgiai megmunkálás tekintetében lényeges változást mutatnak az előző két évtized terméséhez viszonyítva, melyből az utókor szemével vizsgálva elsősorban Sinkó Ervinnek az ötvenes évek elején írt két aktuálpolitikai színművét (Elítéltek, Szörnyő szerencse) és Braun István bűnügyi történetbe ágyazott társadalmi művét (Magdics-ügy) emelhetjük ki. Épp ezért találó Bányai Jánosnak Deák Tor című könyvéről (Fórum, 1972) — drámákat, tv-forgatókönyvet, hangjátékokat tartalmazó gyűjtemény — írt kritikájának megállapítása: „Irodalmunkban a drámaírás — egyelőre és a sikerek ellenére is — alkalomszerű (véletlenszerű) kísérletezés maradt. Ebben a helyzetben alakította ki Deák Ferenc a maga drámáinak világát, irodalmunkban mind ez ideig az egyetlen teljes, autentikus drámai opuszt”. Az idézet második fele is pontos: a jugoszláviai magyar irodalomban valóban Deák jutott legközelebb a sajátos drámai gondolkodás- és kifejezésmódhoz. Deákot, akárcsak korunk legtöbb író, gondolkodó emberét elsősorban az emberi kapcsolatok változása és torzulása foglalkoztatja. Ennek megmutatására olyan helyzeteket keres, teremt, amelyekben a hogyan élünk izgalmas és aktuális kérdése adekvát drámai megfogalmazást nyer. Helyzeteinek drámai töltését a hősök önmagukat vállalni felismerésének a szüksége adja. Drámai konfliktusainak egyik pólusán mindig a teinnivágyás, valamint akarni, vállalni szándéka áll, vele szemben pedig valami általános érvényű, rendszerint egy nagyobb közösséget jellemző romlottság, enerváltság kap helyet. Az Áfonyák egy kolostorban játszódik, szereplői a „valóság és a semmi közé szorult” barátok, akik a lét legalján, bűnben, mocsokban tengetik életüket. Közéjük érkezik a fiatal, erős férfi, akinek az a vágya, hogy a barátok maguk közé fogadják, hogy a közösség tagja legyen, ő pedig viszonzásul bő termést, megmunkált földeiket, hízott állatokat ígér. A barátok érzik, ho^ a fiatalember jövetele sorsdöntő számukra — ő indítja meg a drámai konfliktust —, félnek befogadni, de nem tudnak ellenállni a kísértésnek, rég találkoztak emberekkel, akkor amikor menekültek előlük, a lopott élelmet és saját életüket mentve. A jövevény, aki később György barát névre hallgat, nem váltja be ígéreteit, elfárad, beleilleszkedik a bűntanya kísérteties világába, elveszti a magával hozott tisztaságát, meg- és átváltozik. Ellenpontnak éppen anyira kevés, mint a csak könyveinek élő Simon barát. Férfiszeretők között nővé változik, ami a barátok számára azt jelenti, hogy György megfosztja őket önmagától, s hogy már nem új, nem izgató — megölik. A példázat világos, mindenkinek tetszése, saját tapasztalatai szerinti, egyéni értelmezést enged. Deák következő műve, a Légszomj nem a példabeszédek virágnyelvén, hanem a színpadi zsurnalizmus nyelvén íródott. Ez is bizonyítja, hogy az író közvetlenebbül fordul közönségéhez, számít a nézők érdeklődésére. És joggal, mert drámájával a bennük élő, a minket nyugtalanító, a vissza-visszatérő, tisztázásra szoruló erkölcsi kérdésekre irányítja figyelmünket. Érthető, hogy a legkülönbözőbb reagálásokat váltotta ki. Kinek
