Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)

tehát sorjában. Milyen útravalót, milyen emberi példát és életeszményeket kapott a szülői házban?

— Azzal kezdeném, hogy a köztársaság megalakulása után a Csehszlovákiában maradt magyar értelmiség nagy része ideiglenesnek, átmenetinek tartotta az új helyza- tet. Ami lényegében természetesnek mondható, hiszen a monarchiában erős és egyértelműen célzatos neveltetést kapott, s amint új államban találta magát, kezdetben- nem tudhatta, hogy ez az új állam hogyan dönt maid további sorsa felöl. Mi viszont, akik akkoriban születtünk, már mentesek voltunk a monarchisztikus meg a Szent István-i gondolatoktól, a turul-legendák ballasztjaitól. Jómagam polgári családból származom, az apám tanár volt és újságíró. 1922-ben ő szerkesztette a Szabadság című kassai kormánypárti napilapot, amely a szlovenszkói magyar kisebbség hivatalos lapjaként indult. A feltételek a burzsoá kormány részéről azonban csak igen rövid ideig bizonyultak kedvezőknek apám haladó elképzeléseinek megvalósítására, s alig egy esztendő leforgása alatt le is mondott a lap szerkesztéséről. De ez az idő is elég volt ahhoz, hogy jó néhány haladó szellemű emigráns magyar író megforduljon a házunkban. Négy-öt éves kisgyerekként ilyformán találkoztam Lengyel Menyhérttel, Gábor Andorral, a berlini és a későbbi moszkvai emigráció sok-sok neves tagjával, s élvezettel figyelgettem a felnőttek beszélgetéseit, amelyekből foszlányok, szavak mindmáig megmaradtak bennem. Később, édesapám halála után Szép Ernőtől, Móricz Zsigmond- tól, Móra Ferenctől és másoktól találtam leveleket az iratai között. A szülői házbai tehát teljesen más impulzusokat kaptam. Helyzetünkkel kapcsolatban a legelső megdöbbentő fölfedezésemhez Móricz Zsigmond egyik, éppen a Sarlóról fogalmazott írása segített hozzá. Pontosan nem tudom idézni, de körülbelül azt írja, hogy ha elsüllyedne a világ két harmada, a fennmaradó egy harmadnak vajon nem lenne-e kötelessége a megváltozott körülmények között is megtalálni a maga helyét, az emberi élet új lehetőségeit? Ebből aztán megértettem, hogy a Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában maradt magyaroknak az új állam keretein belül és saját maguknak kell megteremteniük az életfeltételeiket. Egy másik elgondolkodtató politikai észrevétel, ami igencsak befolyásolta gondolkodásom alakulását, szintén írótól, Krúdy Gyulától származik: „A legszebb hazugságainkról kell lemondanunk, amelyekkel évszázadokon át önmagunknak bókoltunk.” Azaz: új történelmet kell írni. Az ilyen fölismerések birtokában az én nemzedékem, tehát az akkori tizen- és huszonéves fiatal értelmiségiek már nem provizóriumnak, nem átmenetinek, hanem egy adott realitásnak tekintették a köztársaságot. így találkoztunk mi a Sarlóval, s így vittük tovább a Sarló örökségét a Táncsics-körben, Eötvös-körben stb. Persze, lépten-nyomon összeütköztünk a Magyar Nemzeti Párt és a Keresztény Szocialista Párt, a Jarossok, Eszterházyk, Szüllő Gézák irredenta és szélső-jobboldali politikájával. Aminek következményeként aztán fokozatosan a baloldal felé kezdtünk sodródni. A magyar kommunista vezetőket tartottuk példaképeinknek, s rajtuk keresztül jutottunk el a kommunizmus eszméinek vállalásáig. A müncheni árulás után azonban a jobboldali csoportok tagjai közül is nagyon sokan kiábrándultak, s kezdetét vette nálunk egy hatalmas differenciálódást folyamat: a csehszlovákiai magyarság nagyobbik hányada szellemi egységfrontba tömörült. S így a Hitler mellett pálcát törő politikusai csakhamar háttér nélkül maradtak; a csehszlovákiai magyarság megbízhatatlan lett számukra.

® Az első köztársaságban Kassa a szlovenszkói magyar szellemi élet erős centruma volt, Pozsony mellett a legerősebb. Hogyan látta szülővárosának mozgalmas szellemi-kulturális életét, s mi volt benne a legnagyobb hatással az akkori, a pálya legelején álló fiatalember szellemi arculatának formálódására?

— Kassa szellemi élete a harmincas években valóban mérhetetlenül élénk, gazdag és változatos volt. S mi, akkori fiatalok, gimnazisták, a lehető legszélsőségesebb, nézetek, a lehető legellentétesebb érdekek és ideológiák között hánykolódtunk. Nemegyszer megtörtént például, hogy egy s ugyanazon a napon a klerikális Szent Tamáskor előadásáról siettünk a szabadkőműves fiatalok összejövetelére, s innen jövet a kommunista stúdió rendezvényeire. S bár ma azt is mondhatnám, hogy azonnal beálltam a vörös lobogó alá, erről szó sem volt. Nem köteleztük el magunkat jó ideig senkinek; ellentétes nézetek és eszmények közölt formálódott a mi világképünk. A tanulságokat kénytelenek voltunk magunk leszűrni, az olvasottakat-hallottakat ma-