Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Zalabai Zsigmond: Egy szöveg olvasata (Cselényi László: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén)

mondván: „A világ azért van, hogy egy könyvbe torkolljon.” A vállalkozás nagyságához aligha férhet kétség; de a nehézségéhez — mi több: a lehetetlenségéhez — sem. Mert miképpen is birkózhatik meg a költő a mindenséggel; a véges szubjektum az objektummal, a határtalan univerzummal? Hogyan mondja ki tapasztalatait úgy, hogy a nyelvi közmegegyezés által szentesített szavak (tehát tudattartalmak) jelentését megsokszorozza, mégpedig olyannyira, hogy azok valamiféle „Abszolút Tudat” győzhetetlennek tetsző óriásaként vonulhasasnak a Mindenség százszorta, ezerszerte, milliószorta erősebb serege ellen?

Minden költői szemléletváltozásnak elengedhetetlenül velejárója a költői nyelv változása. Mallarmé is itt, a nyelvi síkban hajtotta végre a legradikálisabb változtatásokat. Livre-je a „nyitott” és a „mozgó” mű sajátos, újszerű nyelvi fegyverzetében ostromolta a vágyott teljességet. „Nyitott” volt ez az alkotás, mert a valóság tárgyai-jelenségei közötti összefüggésrendszert azáltal próbálta érzékeltetni, hogy „a nyelvtan, a szintaxis és a szöveg tipográfiai elrendezése nem-determinált viszonyba állította az alkotóelemek gazdag választékát”, azaz a jelek mondattani értelmű alárendeltsége megszűnt, s a mellérendelői viszony lehetővé tette, hogy a szavak többféle irányban is kapcsolatba lépjenek egymással. „Mozgó” annyiban volt ez a szövegstruktúra, hogy —mint Umberto Eco, a fenti idézet szerzője írja — maguk az oldalak is „különböző sorrendben lettek volna egymás után illeszthetők a permutáció törvényei szerint”, a könyv „cserélhető lapokat tartalmazott volna, amelyeknek bármilyen lehetséges sorrendje mégis kerek gondolatmenetet fejez ki. A költő nyilvánvalóan nem törekedett arra, hogy minden kombinációval valamely szintaktikailag befejezett értelmet és diszkurzív jelentést valósítson meg: a mondatok és az elszigetelt szavak struktúrája, amelyek mindegyike képes lett volna »sugalmazni« és szuggesztív relációba lépni más mondatokkal és szavakkal, tette volna lehetővé, hogy a sorrend minden permutációja érvényes legyen, hogy új kapcsolódási lehetőséget teremtsen, s ennélfogva a sugalmazott értelem új távlatait nyissa meg.”

Sugalmazni! — a modern költészetnek ezt a bűvös szavát a szimbolisták óta sokan és sokszor programjukba foglalták már. Baudelaire, a szonett míves mestere, a klasszikus formák hű követője pl. olyan költői módszerről álmodott, amely — mint írja — „elég hajlékony, eléggé szaggatott, hogy hozzásimuljon a lélek lírai mozdulataihoz, a merengés hullámzásához, a tudat cikázásaihoz”. A rím gúzsait, a metrum kötelékeit ezért rázta le a versről, létrehozva a Kis költemények prózában-t. A költőként induló Joyce ugyancsak elvetette a metrikus formákat, hogy megvalósíthassa — mint annak idején W. B. Yeatsnek magyarázta — „az olyannyira változékony alakot, amely mindig azonos a lélek mozdulataival.” Törekvéseit mégsem annyira költeményeiben, mint inkább a prózájában teljesítette ki; világhírűvé az Ulysses és a Finnegan’s Wake tette, ez a totális és kolosszális mű, amely — akárcsak Mallarmé Livre-je — a teljességet igyekezett megragadni, leleményes asszociációs technikával csúsztatva egymásba a másmás tértartományokra és idődimenziókra utaló motívumokat, az egység a különbözőségben és a különbözőség az egységben elvek alapján alakítva ki egy értelmi-érzelmi viszonynyalábokban gazdag szöveghálózatot, melynek jelentésfonalait az olvasónak szabadon, önnön képzeletére hagyatkozva kell kibontania.

NYELVEZET ÉS SZERKEZET

Hasonló — a költőiség hagyományos fogalmának teljes átértelmezéséből kinőtt — szándék hívta életre Cselényi László Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén című kompozícióját is. A módszer, noha mint láttuk, az irodalomban sem előzmények nélküli, s a képző- és zeneművészet is bőven kínálja a hasonló példákat, a szlovákiai magyar költészet viszonylatában meghökkentően újnak, már-már elképesztőnek tetszik. Tény és való, hogy Cselényi, aki e verseket — mint maga mondja — „mind ellenirta”, a világlíra legmerészebben kísérletező áramlataihoz kapcsolódva próbálja fölfrissíteni, új módszerekkel, új kifejezőeszközökkel gazdagítani költészetünket, vállalva a formabontással járó mindenkori kockázatot is. Figyelmen kívül hagyja a „szépség”, a „harmónia” fogalmait, s a teljes depoetizálás szellemében egy tépett és szakadozott és „szúrós” szöveget hoz létre; egy, a szabad versnél is szabadabb szövegvariációt, melynek célja a költői lélekállapot szuverén kiefejezése, a lélek legapróbb rezdüléseinek tetten érése, a múlt-jelen-jövő hármasságában a Gömör és Párizs színhelyek között