Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Dobos László: Hólepedő — II. (regényrészlet)
jutnom, irányt változtatok. Ruhám már rongyokban lóg, az ágak, jaj, meztelenségemet verik... Ez a farkas éppen ezt akarja, védtelenné tenni, az erejével üldöz. Tudja a félelmem... Üldöző s üldözött vagyunk, ilyen szavakat még nem is mondtam. A világteremtés nyugalmából jövünk, mögöttünk szépség van, iskola, gyerekek, emberek, utcák. Mézeskalács világ, aki először látja, annak hiszi. Jó és szép, csak én nem találom benne a helyem, nem férek a mézeskalács ágyba. Sok mindent a félelem juttat eszembe, a mézeskalács nyugalmat is. — Parasztszépség, az utolsó parasztszépség — mondta valaki nemrég a lánynak. — A parasztoknak volt ilyen széles arccsontjuk. Sötét szem, pisze orr, erős száj. A szeme mindenütt jelen van, ha emberre kapja, parazsat szór. Közönbösen nem lehet vele szembenézni. És nagy, tiszta nevetése van, mintha a nyugalom tükrébe kacagna. Megbotlott a lány, fának tántorodott, kapkodó lélegzését hallotta csupán. Csend volt és sötétség. A csillagokra nem mert nézni, félt, hogy elfordul vele a világ. Másoknak is lehetett ilyen futásuk, anyámnak, apámnak, elődeiknek. Váratlan félelmekre mi lehet a válasz? Hátrálni, igy védekezni. Visszafelé futni, ha kell, belerohanni a gyermekkorba, más alakot ölteni. Most az lenne jó: madárrá alakulni, égi madárrá, s megférni egy fészekben, aztán tollat változtam. Mióta állhatok itt a fa alatt? Öt másodperce? Egy perce? Futásom mióta tarthat? ... Most félelem az idő, az erdő az idő, a sötétség, a fák és összevissza gondolataim. A Manó sincs velem, az ágyon ül, és a sötétet nézi. A Manó, a Manócska ... Amikor ez a férfi nyugodt, melegséget áraszt, de az elvadulásai riasztó hideget. Ha iszik, nagy hangon magyarkodik, nem vájhatjuk ki egymás szemét, kiabálja. Kevesen vagyunk, a nemzet testéből hasítottak le bennünket, nagy késsel vágtak, forrjunk össze egy új anyaggá ... Testünk két szélén hegedés van, északról és délről... Ilyeneket mond ... Tulajdonképpen magam elől is menekülök, a nyugtalanságom elől. Magyarázatok után kapkodom, pedig nincs mentségem. Nem így képzeltem, amikor csábított; a szépet éreztem meg, a szépséget reméltem... Ülhetnék vagy fekhetnék mézeskalács ágyban, s lám, sötét erdő fenekére kerültem. Lehet, hogy ilyen lesz egész életem, bűnhődni fogok a vágyaimért is ... Elég a szépet vágynom, vesszőzés jár érte ... Valahol a közelben megroppant egy ág, és a lány, kezét maga előtt tartva, riadtan menekült tovább. Mit szólna semmibe futásomhoz az igazgató, az építés megszállottja? Mosolygó nyugalmában érzek valami koravénséget: vannak emberek, akiknek a leikébe a múló idő több példányban jegyzi be magát. Ö ilyen. A tanácskozó asztal végén ül és ezt ismételgeti: jó itt, szép itt, mégis levetett ruha a kastély, emlékeztet valamire... Más kell, tabula rasa, Komenský mondta, az iskola legyen tiszta, mint a gyermek lelke. Komenský magyarországi iskolájában ezt sujkolták sejtjeibe; a nevelés számára felemelés: pontosság, rend, természetesség, szemléletesség, a gyermek szeretete. Ö maga így él, ilyenek az órái is. A háborúban gyermek volt, ifjú fejjel érzékelhette, hogy a pusztítás ziláltságából miként teremtődik a rend. Rajta látom, hogy az ember mennyire önmaga elődeinek, s körülményeinek terméke: benne van paraszt őseinek szerző-gyarapító vágya. Ha a kastélykápolna orgonájához ül Dávid-zsoltárokat és himnuszokat játszik, érdekes, mélybe nyúló nosztalgia. Alapjában puritán, ha az iskolába készül, mintha templomba indulna. S becsvágyó. Kettőcske ruhájában is pedáns. Másokat szégyenítően érzékeny az új, a változás iránt. Űjabban a forradalomról tart előadásnak beillő fejtegetéseket. Érzem, szinte minden szóban magát fogalmazza, keresi magát az eseményekben, helyét, felismerte, hogy egy szinten kell legyen az idő nagy történéseivel... Az egyenlőségi jelet keresi és magyarázza: egyenlő kívánok lenni az idővel... Belenyilallt az oldalába, kellemetlenül szúró fájdalom vágott a derekába is: futása nyújtott, kapkodó lépésekké lassult. Az igazgató önmagát is belefonja az időbe, addig járta a hivatalokat, míg elkezdődött az új Iskola építése, ember nem mehet el tőlünk, hogy asztalra ne kerüljön a nagy terv. Ennek az embernek, mintha a történelem vagy az isten olvasta volna a fejére, építs: sok kis apró ház mellé egy nagyot. Palotát! A háború utáni nemzedéknek ez lenne a sorstól kiszabott küldetése? ... . Mindönki szeretne építeni egy nagy házat, aztán mutogatni, gyönyörködni benne.
