Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Dobos László: Hólepedő — II. (regényrészlet)
A szép nagy szobákban szerelem van, így gondolom. Onnan nem menekülnek az emberek, nem alázkodnak erdei kis vadakká. Rózsaligat, úszómedence, üvegházak, játszóterek, nézzük a lepedőnyi terveket, aztán összemosolygunk. Gyermekmese. Kackiás hóbort. Minek annyi pompa egy faluba? Sohasem volt... Az élet mélységeiből jött emberek hol tanulják meg a nagyot akarást? Ide már messze van a fűzfatekenő, honnan veszik a nagyság méreteit? Az igazgató naplót vezet, s a falakkal együtt ő is magasodik. Érzem, a ház benne Is épül. S ezzel talán így van mindenki, a cselekvés a látott világ nagysága, a megszenvedett világ, belső növekvés is ... Holnap talán én is józanabb leszek... Ha e sötétség közepéről az igazgatóra gondolok, követ járok körbe, bántják: csípős, gonosz, fekete pecséteket nyomnak testére-arcára. A nagyra-vállalkozással együtt lapul a gonosz, így látom. Mégsem menekül, nem mozdul helyéről, honnan tudja az irányt? írókat, költőket hív az iskolába, kérdezik, beszéltetik őket félnapok s éjszakák hosz- szán. Vagyontalan kisfejedelem az igazgató, terjeszkedik, foglal, építkezik tégla nélkül is. Vannak emberek, akik beleépülnek az időbe, magukat falazzák be, iskolákba, gyerekekbe, közösségek sorsába. Fáradásukkal naponta halnak meg, másnap újra támadnak, hogy mehessen tovább az élet. Nyaranta a világot járja, a közép-európai csaták színhelyét: Nándorfehérvár, Mohács, Fehérhegy, Segesvár és így tovább. Bánkódó, kesergő tarisznyás vándor: a történelem szakadékaiba bámul, onnan emeli mindnyájunk elé a drámákat: halottakat, hősöket, menekülő-bujdosókat. Egy évvel később a történész ismétli ez utakat. Öáltaluk a világból most a történelem van hozzánk a legközelebb... Keresnek valamit? Vagy az elmúlt időt féltik? Hallgatom én is beszédüket, csak nem értem teljesen a kényszerítő okot, ami a történelmi siratófalhoz térdeltet bennünket. Hisz a biológiának is ezernyi csodája van, mondanám, de nincs felnőtt hallgatóságom. Pontokat keresett a lány, amit meg lehet érinteni a félelem perceiben. Legidősebb kollégája, valamikori református kántor, jámbor részvéttel nézte vergődését. Most egymáshoz dőltek, mintha az öreg is futni akarna: valami gonosz erő visszafelé húzta lábuk alatt a földet. A sötétség, s azontúl minden tárgy egy helyre merevült. Elmosódott az öreg arca, aztán darabokra tört, beszéde kapkodó lett, nézése víz. Pontosan senki sem tudja mikor kezdődött: egyszer csak hóna alá nőttek a tárgyak: vonalzó, osztálykönyv, táska. Űrák szünetében, tanítás végeztével is fogott valamit, kapaszkodott a magához vett dolgokba. Ahogy ment, szélfúvásnak dőlt, görnyedten vitte a kastély-iskola terhét. Nagyszünetek zsongásában hirtelen megfordult és ilyeneket mondott sápadtan: ó irgalom atyja, ne hagyj el... Vagy: mesterségünk címere a kréta, a zsoltárok és a jelszavak — Igmándi József tanítása... Ilyenkor látszott miként nő testére az idő súlya. A méhecskéktől tanuljon, csinoska. Te is, ti is, mindenki, a királyok is, a heréket- kikellirtaniidőben. Ezt kell tennünk jövendő ellenségeinkkel is ... Béla bácsi... Ne simogassatok... Mindig ez, engem Árpád fejedelem óta csitítanak. Szebb jövőt... Én már Árpádkorbanistanító voltam, onnantól fölfelé tudok minden jelszót, azóta a jelszavak fején egyensúlyozok... Ilyen sokáigcsakígylehetélni... Figyeljen rám, csinoska ... Érti? ... Béla bácsi... Mert amikor a leventéknek azt mondtam, sorakozó, mint a paszomántos zsinór. Az volt a rend. Ma az egész ország egy cigánycsorda, mindenkiamagafeje után, nádpálca- nélküli nincsember, semmisincs ... Tanító úr ... Kitartás... Mi atyánk ki vagy a mennyekben... Proletárok, véreim, nesimogassatok ... Felejtsen el mindent, mi eddig volt, beszélt hozzá az orvos. Alázkodó szégyenkezéssel folytatta a tanítást. Csinoska, én mindent tudok, a jelszavakat előbb a táblára írjuk, utána a bejáratok fölé, azután sütik az emberek homlokára. Az én szemem már víz, átúsznak rajta a jel
