Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.

gondolkodásnak a leghatékonyabb eszköze; csak általa lehet alaposan elsajátíttatni a néppel az általános műveltséget és kultúrát. Komenský hazájában, hazájában Hviez- doslavnak, aki tudta: „... Ha az érzés hont ölelő, tiszta: / Lehet az eszköz akko" különféle — / A nyelv nem rontja a jó szándékot.”, a szlovákiai magyar költő a Sütő András-i etika, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat szellemében áll ki az anyanyelv ügye mellett, amely egyben a nemzetiségi lét folytonosságának az alfája és ómegája is. Mert a nyelv — mint azt Fábry Zoltán summázta, fél évszázados kisebbségi lét hiteként és intelmeként —, a nyelv „egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet nyelvében és nyelvével fel lehet emelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni.” Ennek tudatában hangzik hát a felhívás, a költészetnek közösséget erősítő intése: Adjatok szállást az Igének!

„ŰJBÖL-ÉLŰ ÉS MAKACS HALOTT”-nak bizonyul tehát Ady Endre; a hangját — mu- tatis mutandis — líránkban három költőnemzedék tagjai visszhangozzák. Ott vagyunk, íme, ahonnan elindultunk: az Ady-líra etikájánál, a sorskérdésekre figyelmező adys attitűdnél, amely olyannyira jellemző líratörténeti vonássá erősödött, hogy az „alapozó”-, a közép- és az ifjú nemzedék költészetének bizonyos tematikai-szemléleti egységesülését is magával hozta.

Ez az integrálódás érvényteleníti Duba Gyula 1969-ben tett — a maga korában helytálló — megállapítását, mely szerint fiataljaink „magatartásukban, költői attitűdjükben mellőzik a sorsvállalás és felelősségtudat érzését, irodalmunk hagyományainak folytonosságát, és a kollektív valóság teljes átélése és szubjektív interpretálása helyett megelégszenek a kordivat nyújtotta lelki problémák valóságával”, amely pedig „szűk, elvont és esetleges, nem a szociológiai tenyészet bujaságából, hanem közvetett emberi ismeretekből táplálkozik” (Valóság és életérzés, 123. és 130. 1.) Duba megállapítása az Egyszemű éjszaka nemzedékének avantgardista korszakára vonatkozik; a kalandozások kora után azonban Tóth Lászlóék visszatértek Ithakából Ithakába, fölfedezve a szülőföld világát, a higgadt versbeszédet. Duba akkori véleménye azonban makacs tévhitek formájában újra és újra felbukkan, nemcsak az irodalmi közvélemény kevésbé tájékozott köreiben, hanem a kritikában is, amely nem hajlandó tudomást venni a tematikai-eszmei integrálódásról, arról, hogy a vizionáló Dénes György a maga módján kezet fog a Jelenések Mikola Anikójával, hogy Tóth László prózavers-parabo- lájára, a Hermi.. .-re, Ozsvald Árpád Hettita balladája rímel stb., stb., s nem veszi észre, hogy óhatatlanul anakronisztikussá válik, amikor még ma is fejükre olvassa a Komlós Aladártól kölcsönzött szentenciát, mely szerint a modern vers csupán „magános emberek furcsa látomásait közli, mindnyájunk szenvedései és vágyai helyett.”

Az adys attitűd — idézett példáinkból is kitetszik — természetesen nem formai, nem poétikai, nem stiláris jellegű. Ady mint nyelvteremtő követhetetlennek bizonyul; nem volna hát értelme annak, hogy költészetünk ilyen értelemben kövesse Adyt. Varga Imre az Ady Endre és a mimusok című írásában (Irodalmi Szemle 1977/9) a két háború közötti szlovákiai magyar költők stílusának egynehányát kommentálva rámutatott arra, hogy a formai-formanyelvi Ady-hatás az epigonizmus és a reminiszcenciák zsákutcájába vezetett. Költészetünk adys jellege ma szerencsére nem a formai, nem a stiláris hatásból fakad; etikai hatásról, egy bizonyos eszmeiség tovább- éltetéséről van szó, egy olyan magatartás aktualizálásáról, amely nem akadályozza azt, hogy tájainkon egy sokfelé ágazó, formai-poétikai tekintetben változatos, a közvetlen vallomástól az allegóriáig, a versparaboláig, esszéversig, jeremiádáig terjedő líravonulat alakuljon ki, amely magában foglalja a hagyományosabb és a modern, sőt az avantgarde poétikát is. Ezt az esztétikai értékben más-más kategóriába tartozó versanyagot az „adys” attitűd hozza közös nevezőre, az a szándék, hogy a líra minél pontosabban tükrözze a maga emberi közösségének a szellemét, gondolkodásmódját, történelmi tapasztalatok által formált lelkületét, indulatait és vágyait: a kollektív mitudat megőrzésére és fejlesztésére irányuló akaratot, melynek nélkülözhetetlen része a néptestvériség gondolatának igenlése, igénylése is.

Ugyanakkor: ha a forma s a formával szemben támasztott kritériumok az eredetiség, korszerűség felől közelítjük meg ezt a költészetvonulatot, úgy látjuk, hogy ez az eszmetörténetileg sok közös vonást tartalmazó, többé-kevésbé rokon gondolatokat, mo