Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.
a sző kisebb a lélek” [Távolodóki; hogy „áldott szaval” elhagyják (Kihalt évszakok); hogy a szülőföld „hangos éneksző-nyelve / balladát szóló hangja / feketedik feketedik hullva I ... I szakadozik töredezik / romlik magát temetve” (Siratóének egy védtelen táj felett); gyakran tapasztalja, hogy „elkövesült nyelvek és szívek” veszik körül (jelentés), hogy a Folyó mentén — a „Rendezni végre közös dolgainkat”! folyója mentén — élve a sodrás embert „kikezd lassan lebont / ha volt is egykor nyelvem szájam / nincs már / a parton Iszap és csont”. Ugyanezt asszociálja Tőzsér Árpád újabb, tudatosan poliszémikus költeményeinek egyike, a szubjektív magány mellett a kollektív magány lélekállapotát is kifejező Búcsúcsók: „az ajkak mögé zárt / éjszaka ínyében / a fogak indulattalanok / a kemény zománc alatt / csak magukról tudnak / kerítésük mögött / a nyelv / halott öregasszony”. A Mikola-vers a küszködés, a kétségbeesett haláltusa képét idézi; a Tő- zséré viszont a passzivitás, a mozdulatlanság, a halálos nyugalom állapotát. Varga Imre az ellenkező oldaláról közelíti meg a kérdést; Előreküldött éneke mozgósítás, fölhívás, hitvallás, oldása az anyanyelv és a költői szó iránti közönynek, fejekbe sulykolása az erős várunk a nyelv és a nyelvében él a nemzet igazságainak: Adjatok szállást az Igének! S a pihe pókháló is megvéd, úgy áll, emberek, elétek: köjál, rakva sziklat'ób'ól. Adjatok szállást az Igének! Kíséri kicsiny csapatunkat, Szfinksz száll szelíden jölöttünk, a hegyek mögül, napkeletről jöttünk, életnek és halálnak sok-sok szavával. A téboly palástban mögöttünk, jaj, járkál mögöttünk. Ajtót és bezárt jület minékünk, szegények, szegények, nyissatok! Nehogy a csontváz, férgekkel gyűrűzött, törjön tirátok, és sírjatok. Adjatok szállást az Igének! Adjatok, adjatok, pénzes szegények, s dalunk áll elétek: köjál, kemény, kegyelmes. Rátok senki sem törhet. A jövendőléstöredék és a Beszéd emelkedőben vízióit megélő Varga Imre, akinek nyelvi tája — egyik versének címével szólva — Sem tenger, sem szárazulat, s aki végvári helyzetben érzi magát, csupán csak a nyelvet és a dalt éltető lantszóra hagyatkozva (Szondi apródja), az anyanyelv védősáncai mögül buzdít az önmegőrzés legfontosabb eszközének, a nyelvnek a tiszteletére, megbecsülésére és fönntartásán. Költészetünk újabb szakaszában — egy-két esztendő alatt — annyi nyelvért aggódó, nyelvjövőért perlekedő költemény született, hogy közéleti líránknak az egyik legjellemzőbb témakörét éppen ezekben a vitairat-versekben kell látnunk. A nyelv és a közösség elválaszthatatlanságának a tudata irodalmunkban ma a lírában hangzik a legerőteljesebben, a legnagyobb felelősségérzettel. Költészetünk pontosan ítéli meg, hogy akik „apáink szavát elfelejtik / tegnapjukat rejtve rejtik”, azok „önmagukból is kitántorognak”, maguk mögött hagyva az anyanyelv révén megőrzött hagyományokat, a történelem során kialakult közösségi érzületet, a kollektív azonosság mi-tudatát. A házinéni lírai című versében Kulcsár Ferenc fanyar iróniával érzékelteti a nyelvi talajvesztettségből fakadó „se hús, se hal” lelkületet, amely „magyar dallamokat kever négerekkel.” A nyelvi témájú költemények figyelmeztető gesztusa abból a meggyőződésből fakad, hogy az anyanyelv a világ birtokbavételének, a fogalomalkotásnak, a
