Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

téma-pozíciót sokszor kemény harcban kell az írónak bevennie, mindig látható a megjelent műveken, torzulásaikon, olykor szándékos félrenyúlásaikon, célzatos beállításaikon, jelenetek, figurák vagy motívumok kezelésén, hogy ez vagy az a mű harcban, kemény harcban született, s hogy az írónak itt és itt kellett alulmaradnia. Dobosnál az első két regény között játszódott le az értékváltás folyamata, s az amott negatív értékűvé nyilvánított társadalmi osztály itt árnyalt, vagyis írói elemzésben jelenik meg. A pilóta személyén és környezetén át benyomul a regénybe a szlovákok népi világa. Dobos gyermekkorának fontos élménye lehetett még a két háború közti bodrogközi kisváros népes zsidó társadalma; az élményt a legnagyobb nyomatékkai harmadik regényében dolgozza majd föl, de tragédiájuk látomásos képei, nyilván nem véletlenül, hanem ősi magyar analógiák sugallatára is, mementószerűen, már itt megjelennek. Gallai és Gallainé enyhe elrajzolása a sémák felé, majd Nelli bevezetése a szudétanémet mérnök karjaiba már inkább célzatos eljárás, adó a korszak szellemének; nem különben az az én-hős és társai több éves magyarországi tartózkodásának és ottani fogadtatásuknak rajza, az a nyilvánvalóan irányzatos, illetve taktikus, egyebeket ellensúlyozni akaró beállítás, mintha az ottani közvéleményt ingerelte volna a csehszlovákiai magyar diákok jelenléte. (Ennek konkrét eseteit, gondolom, nem kell fölsorolni. Talán még annyit róla, hogy Dobos esetleg ilyen műfogással, elidegenítő impulzusok beépítésével próbált könnyíteni a dolgán, amikor hőse korai visszatérését kellett motiválnia a magyarokkal mostohán bánó köztársaságba, azért, mert célja volt ezzel a hőssel, az, hogy az itt történtekről is tanúságot tegyen majd. Mégis, a regény belső motiválása, bár talán nehezebb és rövid távon hálátlanabb, hosszú távon viszont, művészi érték szempontjából értékesebb lett volna).

Ez a tágabb emberi világ lényegében Királyhelmecen él, de fókuszából Prágáig és Jáchymovig, másfelől a határokon tűiig nyújtogatja csápjait. A Dobos-regények összefüggő láncolatában a Földönjutók a háború után itthon maradottak s a fogságból hamar visszatértek regénye. A Messze voltak a csillagok még nem annyira nemzetiségi, mint inkább általános magyar tárgyú munka, Ács hányattatásaiban kevés a specifikus kisebbségi elem. A Földönfutók ezzel szemben tisztán kisebbségi regény. Nem tájregény, noha Dobos hőse szeret elidőzni a város és a környék pontjain, síkon, mocsáron, erdő ben, folyón és hegyen, s a regény földrajzi nevei mind hitelesek; mondom, mégsem tájregény, mert a bodrogközi nép sorsában az egész csehszlovákiai magyarság osztozott, a regény helyi színárnyalatai az összjelentés szempontjából lényegtelenek, s a pontos helyszín csak arra jó, hogy a mű történelmi hitelét s a megtalált emberi identitást ezzel a hol riportszerűen, hol mitikusan megjelenő tájrajzzal is fedezze.

Regényének én-hőse már nyilvánvalóan, közös élettényeiben is azonos a harmadik mű, az Egy szál ingben ugyancsak riporter-attitűdben járó-kelő, mindenütt jelenlevő, mindent megfigyelő, de a dolgokon semmit sem alakító íróhősével. Mindazt, ami később, az ötvenes évek első felében történt, a Földönfutókban a másik hős, a szlovák pilóta életének példázatából látjuk. Ezzel a figurával azonban, a fönt elejtett rövid, de lényeges megjegyzéseken túl, ebben az elemzésben nem foglalkozunk.

3. A szintétizáló mítosz könyve (Egy szál ingben, 1976)

Már láttuk, hogy Dobos művei egymást szülik, egymásból gomolyognak elő, egyre totá- lisabb igénnyel, egyre magasabb rendű belső formában, a publicisztikus apológiától a realisztikus regényen át a mitikusig.

Dobos itt, harmadik regényében is vagy három prózaműfaj hármashatárán építette föl a világát, s a riport, az esszé és a regényes fikció területéből is elhódított egy^ egy karéjt, mégis, az egészet leginkább két egymást kizárni látszó, itt azonban sikerrel összehangolt formaépítő elv, külső szerkezetében a riport (önriport), belső formájában egy sajátos, a Földönfutókból már ismert, de csak itt kiteljesedő mítoszteremtő ösztön jellemzi.

Az előbbi, a riporter úgy határozza meg a regény szerkezetét, mint a Földönfutók én-epizódjait, csak még következetesebben, mert az én — az „íródeák” — személye mint passzív megfigyelő itt minden epizódban, a regény „másik” világában is jelen van, nem akkora hát a szakadék a két mező között, mint az előző regényben, s nem kell én-hősét fikcióba kényszeríteni, mint amott, hogy a két mezőt egyesítse. A regény felső időszintje, a hatvanas évek közepe, amolyan országos keresztmetszet, főleg