Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

a pozsonyi, csallóközi és bodrogközi régióké, szaggatott jelentéssorozat a dinamikusan benépesedő Pozsony lakótelepeinek emberi titkairól, a csallóközi árvízről és az ugyan- csak dinamikusan kiürülő vidékről, de a keresztmetszet kérgei alatt a múlt cseppfolyós és légnemű közege örvénylik és zubog: az árvízben magában is ez a ,múlt tör fel és pusztít, persze sajátos formában. Az én-hős úgy jár a keresztmetszet — a regénybeli jelen — jegecesedő kérgén, hogy a talpa alatt dübörgő mélybe, a múltba is figyel, le-lebocsát eigy szondát, s amit fölhoz, olvasói elé szórja: ez a nemzetiségi múlt.

A mítosz ugyanakkor úgy hat a regényben, hogy az egész elsüllyedt, de olykor még felmorajló, sőt fel is törő múltat az egyetemes emberi szenvedés, a létért a remény és megcsalatások hullámverésében hányódó emberség részben egyidejű, részben történelmi analógiáival az emlékeztető példa érvényére emeli.

A mítosz forradalmi jelenség, s mint ilyen mindig a győztes új rendet pártfogolja. A görögség patriarchális mítoszai vagy a Krisztus-mítosz évezredekig világformáló energiákat sugároztak magúkból, expanzív, a társadalmakat átszerkesztő és kultúra- építő erőt. Korunk mítoszromboló karaktere nyilvánvaló, de az is az, hogy minden mítoszrombolás új mítoszoknak készíti elő a terepet, pillanatnyilag — egyebek közt a ráció mítoszának. (A regényben, a városi mezőben, nagy nyomatékkai, bár más-más alapon, sokan hirdetik ezt.) Dobos nem tagadja az új, a kéreg fölött kialakuló mítoszkörök távlatait, mégis inkább a kiürülő vagy már kiürült, csupán emlékezetünk lenyomataiban vagy relikviákban élő múltnak állít mitikus emléket. Alkalmasnak látszó kifejezéssel lenyomat-mítosznak, passzív mítosznak nevezhetném, az előbbit a képszerűség okán, az utóbbit azért használva, mert nem az új világot formáló erők, hanem a világ változásait elszenvedő szegények mítoszával állunk itt szemben: a formáltakévalr a nyersanyagéval, amelyen minden eszme és történelmi fordulat alakít, s amely inkább csak azzal aktív, hogy törvényei szerint ellenáll. Külön helyi értéket ad ennek a mítosznak az, hogy az ábrázolt wilágdarab nemcsak szegénységében, hanem peremvidék! voltában is kiszolgáltatott. Másrészt persze éppen az a körülmény, hogy a rajta esett határváltozások mindig véres világkatasztrófák előképei voltak, mindjárt vissza i-3- utail az egyetemesre. Ugyanígy két irányba, a helyi és az egyetemes felé mutat a regényben az analóg zsidó sors és a mély ószövetségi alapokra épült kalvinizmus mítosza

A jelen kérge alá figyelő, az emlékezet lenyomatait faggató én-hős a lakótelepen olyan vele egykorú férfiakkal és nőkkel van körülvéve, akik vele szemben főleg a mai nap vulgáris mítoszát élik és hirdetik [Zlatko, Dana). A jövő mítoszát a periféria üldö zött, majd visszaszorított és szétszórt kommunistái építgetik, később, az ötvenes évek emlékeiben a szervezkedő ifjúság, majd a baráti társaság egy-két embere. Ebből a hármas szembesítésből két központi kérdés rajzolódik ki élesen: nevezhető-e emberinek az a magatartás, amely sem a jövőre, sem a múltra nem tekint, illetve lehet-e biztonságos jövőt tervezni a múlt intelmeinek, a kéreg alatti világ morajának megszívlelése nélkül.

A regény múlt-képét alapvonásaiban a harmadvirágzás érett költészetéből és prózájából, szellemében és több részletében pedig Dobos regényeiből már ismerjük. A jellemzést •— mint korábbi dolgaiban is — megkönnyítik a regényben sűrűn előforduló* reflexiók, hol az én-hős, hol egy-egy epízódalak szájából. Az árvízi helikopter pilótája,, egy más tájakról, más történelmi tapasztalatok közül idecsöpgent ember mondja: „Nem értem teljesen azokat az embereket, akik megvárják, hogy értük menjünk, és erőszakkal cipeljük el őket”. [18. oldal). Ha azonban meghallgatjuk az egyik menekített öreg magyar parasztot, mindent érteni kezdünk: „... Sokat voltam el otthonról. A mi családunkból mindig hiányzott valaki... Az első háborúban én voltam el... Erdélybe, Szerbiába, a második háborúba már a fiamat vitték. Fogságokat jártunk mindketten.... A háború után kitelepítettek Csehországba. Ha menni kellett, mindig megtaláltak. Úgy jöttek ránk, mint ez a víz; a hazajutásunk pokoljárás volt mindannyiszor... Ezért ÍS' nem akarok én innen elmenni. Már nehezen hiszek, annyiszor becsaptak.” (17. oldal). Egy másik öreg ilyeneket mond: „... Próbatétel, megméri bennünk az időt, a múltat, a jelent, mindent, hogy halni tudunk-e vagy élni... Erőszakkal hoztak el. A ház összedőlt, a diófára ágyaztam magamnak...” [6. oldal). Vagy: „Valami miatt mindig újra kell kezdeni... Már annyiszor meztelenre vetkőztetett minket az idő, hogy elmondani is sok lenne.” (7. oldal). Ismerős gondolatok, ismerős szavak, Dobos korábbi regényeiből. A sors kaján szeszélye vízi úton még egy külön kis adalékot is csúsztat a hős kezébe, borítékba zárt leveleket sodor a víz a mentőcsónak felé, családi levéltárat,