Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.
„ADJATOK SZÁLLÁST AZ IGÉNEK!” Töprengésre késztető jelensége költészetünk újabb szakaszának, hogy benne a nyelvromlás, a nyelvi elbizonytalanodás: stílusképző erővé vált. Cselényi László újabb szövegei — akár A pitypang mítosza, akár a Jelen és történelem című kompozíció — tüntetően hátat fordítanak a költészet elidegeníthetetlen sajátosságának tudott szépség-eszménynek, a nyelvi finomságnak. Avantgardista hatás, dadaista beütés, a nyelvet szétbontó-összerakő-permutáló lingvisztikái költőiskolák követése? Az is; de egyúttal realizmus: egy adott valóságot a maga jellegzetességeiben tükröző módszer is. A nyelvromlás tünetei mint stílusképző elemek, jelen vannak Tóth László Kis levél című versében is, melyet a költő az újvidéki Domonkos Istvánnak, a már említett nagy hatású poéma, a Kormányeltörésben szerzőjének ajánlott. „Sehol nem lenni otthon / s lelni kis haza mindenütt / meghalni belepusztulni olykor / egyszer kétszer többször is naponta / e csöppnyi létbe...” — ezekkel a sorokkal indul a vers, s a főnévi igenevek túlfrekventáltságában, amely tudvalevőleg a nem magyaros beszédmód egyik legjellemzőbb tünete, ott rejlik a nyelvi elidegene- dettségnek az az állapota, amely a költőt már előre arra emlékezteti, „ami történni fog”. A formát, a stílust, íme, nem a laboratóriumi poétika alakítja, hanem a valóság élménye. S ez a valóság arra készteti a lírát, az anyanyelv gazdagságából merítőt, az anyanyelv gazdaságát gyarapítót, hogy a nyelv megtartására és megőrzésére szólítson föl, tudván, hogy „Ha egy énekest nyelvétől fosztanak meg, olyan ez, mintha a festőtől a színek látását, szobrásztól az érzékeny ujjakat, lantostól az isteni dallamokat, dajkától az altatókat, vigadozótól a táncszókat, özvegytől a siratőkat, embertől az anyját és gyermekét perelnék el” (Tóth László És szólt Hermi...) — A Tóth-szöveg: prózavers-parabola; s a közvetett ábrázolás, az allegória nyelvén szól a Hettita ballada Ozsvald Árpádja is: Amikor a hettiták elfelejtették őseik nyelvét, az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal, nem akarták többé látni a fiák és unokák hűtlenségét. Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, amelyen idáig jöttek, az útjelző bálványok kifordultak helyükből, bebújtak a föld alá, mert szégyellték az utat felejtő vándorok hűtlenségét. Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra, melynél, nagy tüzek mellett, őseik vigadoztak, az aranybika két szarva között elpattantak a húrok — nem kísérte hárfa az apák, fiúk és unokák hűtlenségét. A Hettita ballada Ozsvaldjához hasonlóan Dénes György is megírja a maga nyelvi témájú költeményét (Még innen a halálon) úgy érezve: „az édes szó hígul, botlik a nyelv, dadog I ... I fulladozol már, s ritkulnak soraink, / s a jövő? — vissza senki- sem tekint.” Akárcsak Ozsvald, Dénes is a rég volt népek — a hunok, az avarok — sorvával példálódzik, így intve a nyelv iránti hűségre. Ugyanezt teszi Mikola Anikó a Jelentések II című versében, amelyben eszelős képekben láttatja „befelé nőni a földbe” az utolsó költőt, „kit majd vakok és süketek temetnek.” Mikola Anikó költeménye — látván, hogy líránk újabb szakasza mindenekelőtt a költő közösségi felelősségérzetére apellál — visszájára fordítja a képletet: a vers befogadóját sürgeti arra, hogy meghallja, hogy magáévá tegye a költő szavát: hogy az Ige termékeny talajba hulljon, hogy a költői felszólítás mindennapi magatartásként valósuljon meg. Az anyanyelv fenntartásának, megőrzésének etikai imperativusza sugárzik Gál Sándor újabb költeményeiből is. A költő sokszor érzi úgy, hogy „minden nap / kevesebb
