Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)
nak olyanok is, akik — kellő előképzés után: a tanszékeinkre gondolok — pótolná* a hiányokat. Ezt a meggyőződésemet támasztja alá, hogy az elmúlt esztendők során, egyelőre ugyan még rendszertelenül, de mind gyakrabban találkozhattunk olyan írásokkal, külföldi utazásokról tudósító jegyzetekkel, amelyeknek legtöbbje éppen a hiányolt világtudatunk és irodalmi világhorizontunk fejlődését, tágulását szolgálja. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy egy fejlett világtudat kialakításához semmiképp sem elegendő egy-egy véletlen szolgálati- vagy turistaút. # Asztaltársaságok, magánbeszélgetések gyakori témája irodalmi életünk rosszul szervezettsége, pangása, rugalmatlansága, mozgásának lelassulása, a Magyar Szekció munkájának elégtelensége, az irodalmi élet lanyha légköre. Összehasonlítva a mai helyzetet az ötvenes-hatvanas években uralkodóval, irodalmi életünk akkoriban mintha valóban élénkebb, pezsgőbb, aktívabb, funkcionálisabb lett volna. Mit tehetnénk — s ezt nemcsak az írótól, hanem a Magyar Szekció vezetőjétől is kérdem — irodalmunk s irodalmi életünk felfrissítése, normalizálása, aktivizáló erejének növelése ■érdekében? — Irodalmi életünk jelenlegi intenzitásával, hőfokával valóban nem lehetünk elégedettek. De nem voltunk elégedettek az ötvenes-hatvanas években sem — azt hiszem, s erre a világirodalom múltjában rengeteg példát találunk, hogy az irodalom nagy korszakaiban is éppen ez az elégedetlenség, türelmetlenség szokta megmozgatni, felrázni az irodalmi életet —, noha a szóban forgó esztendőkben irodalmunk valóban pezsgőbbnek látszott: talán azért, mert az új szlovákiai magyar irodalom ekkor jutott túl az indulás nehézségein, ekkor kapott új lendületre. Azóta megállapodott, fokozatosan megszabadult magára-utaltságának érzésétől is, ami meglehet, sőt valószínű, hogy szervezettségének és rugalmasságának rovására is megy. Másrészt viszont az is bizonyos, hogy napjainkban jóval több eredeti mű jelenik meg nálunk, mint azelőtt, s több költő- és író-avatásnak vagyunk tanúi, mint a múltban. Talán az olvasói visszhang is nagyobb. Kisebb viszont és egyoldalúbb a műveink kritikai visszhangja, s talán a kritikák hitele is megcsappant, aminek okát — több más tényezőn, olykor például a meglehetősen felelőtlen és ízléstelen korteskedésen kívül — valóban a szekció körüli csendben látom. Sőt azt is készséggel elismerem, hogy a kettő között szoros összefüggések vannak! Gyakran a megfelelő helyiségek — klubhelyiség, olvasóterem, törzshelyek — hiányában véljük felfedezni a személyes kapcsolatok, tárgyilagos vagy heves véleménycserék, alkotó jellegű viták hiányának okait, s ennek logikus, törvényszerű következményeként a kritika és a kritikai visszhang elapadását, torzulásait. De ha egészen őszinte akarok lenni, nem vagyok biztos abban, hogy amennyiben a fentebb hiányoltak rendelkezésünkre állnának, lendítenének-e a dol- .gok állásán? íróink túlnyomó többsége, csakúgy, mint az ötvenes-hatvanas években, ma is a szerkesztőségi és hivatali asztalok mögött, igényes — időt és szellemet egyaránt igénybe vevő — munkában tölti napjait, azzal a különbséggel, hogy a munkakövetelmények azóta jócskán megnövekedtek. (Ezzel nem azt mondom, hogy előnyösebbnek tartom a „szabadúszó”, független írók helyzetét; a független író nem feltétlenül független — tisztelet a kivételnek, hiszen gyakran akkor is kénytelen írni, amikor nem a gondolatok, hanem a megélhetés gondjai sarkallják őt munkára.) Az említett pangást — ha ugyan valóban létezik, s nem csupán a csalóka kortársi optika láttatja így — nem tudnám teljes egészében a szervezetlenséggel, a műhely-hiánnyal, az erős vezetés vagy az összefogás hiányával magyarázni. Hiszen a magyar irodalom igazán nagy alakjai közül is nagyon kevesen nőttek csak ki műhelyekből; még Bes- senyeiék esetében is inkább egy mozgalmat, mintsem műhelyt látok, s Arany, Petőfi, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi, Radnóti, József Attila és mások felragyogását sem merném erős műhelyek meglétével magyarázni: inkább egymásra- hatásokról, fegyvertársi harcokról beszélhetnék az ő esetükben, s természetesen rengeteg vitáról, figyelő és felfigyeltető kritikáról. Ehhez azonban nálunk a jelenleginél feltétlenül nagyobb egymással szembeni igényességre lenne szükségünk és — a kettő ismét összefügg — rengeteg kéziratra. ® A Fábry-hagyatéknak a CSEMADOK a felelős gazdája, életműve, erkölcsi-szel- lemi példája valamennyiünk öröksége. Néha azonban úgy érzem, hogy ezt a gazdag,
