Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)
forradalminak bátran nevezhető örökséget még nemigen tudtuk közkinccsé tenni oly mértékben, ahogy azt súlya, jelentősége megkívánná. Mi erről a véleménye — íróként és a CSEMADOK alelnökeként is? Mit kellene tennünk, s a CSEMADOK mit kíván tenni annak érdekében, hogy Fábry ne csak jelszavainkban, leltári számadásainkban és futólagos hivatkozásainkban legyen jelen közgondolkodásunkban, a csehszlovákiai magyarság életében? — Néhány hónappal a halála előtt, nagyon borongós hangú levél kíséretében, elküldte nekem az egyik rólam írott írásának a kéziratát. S én akkor tudtam, hogy búcsúzik, noha a levélben szó sem volt ilyesmiről: számos korábbi levelében olykor meg- mosolyogtatóan megható, gondos megszövegezéssel küldött utolsó üdvözletei — ezekből az „utolsó üdvözletekéből azonban pontosan kiérződött a múló levertség, pillanatnyi nyűgösködés és keserűség, s olykor a felszisszenő megbántottság: nem jeleztek komoly veszélyt. De ez a levél búcsú volt — végleges, megmásíthatatlan. Másnap ott ültem az ágya mellett. Kezelőorvosa, s egyben legmeghittebb jóbarátja szemében nyoma sem volt a „mindnyájunkat túlél, meglátod!” megnyugtató mosolyának: az orvos szemében tehetetlenség, a jóbarát szemében tanácstalan fájdalom tükröződött. S a vox humana íróját sem érdekelte akkor már beteg szíve, ziháló tüdeje; a világ állapota, világgá kiáltott féltő-intő üzeneteinek sorsa aggasztotta. „Meglátjátok — suttogta rekedten —, ha elpatkolok, két év múlva a kutya sem csahol többé rólam...” Tudtuk, hogy nem így lesz, s egymást túllicitálva próbáltuk megnyugtatni őt. De engem abban a pillanatban megborzongtattak a szavai, szavainak szűkszavú tárgyilagossága, s önkéntelenül is baráti ajánlásaira, könyvdedikációira kellett gondolnom, amelyeken annyiszor eltűnődtem már, s könyveit magam elé sorakoztatva, annyiszor próbáltam — nem tagadom: a magam javára — megfejteni. Érdemes szólni róluk, mert ezek a dedikációk is hozzátartoznak Fábry Zoltán szellemi hagyatékához és megértéséhez. Az ötvenes évek elején egy-egy ajánlása könyvoldalnyira, levél nagyságúra nyúlt. Az évek gyarapodásával egyre kurtábbak lettek az ajánlások, egészen a lényegbemar- koló szűkszavúságig. Hadd idézzem legalább a Palackpostáét (1961. febr. 9.]: „Kedves Olivér, két hét óta fekszem influenza- és szivkeverékben, ezért a késés. Egy hetedét tudtom és beleegyezésem nélkül kivágták. Csonka, hamis Palackposta! Szeretettel- Fábry Zoltán”; és a legutolsót, a Korparancsét (1969. nov. 30.): „Rácz Olivérnek, köszönettel, szeretettel”. Az egyre rövidülő — és mégis mélyülő — dedikációk között közel két évtized telt el. De közel másfél évtized telt el a Fábry-végrendelet első vázlata és a szóban forgó komor mondat — „Ha elpatkolok, két év múlva a kutya sem csahol többé rólam” — között is, s noha tudtam, hogy nem így lesz, a távozásnak ez a visszavonhatatlan tudata volt az, ami megborzongtatott. Talán ezért próbáltam túlzott hangoskodással bizonygatni borúlátása képtelenségét — aztán tanácstalanul elhallgattam: sohasem szerette, ha „a szobrát formálják”, szeretett volna élő alakban megmaradni. Elhallgattam, de az is lehet, hogy ő hallgattatott el: visszaterelt a hamis pátoszok világából a józan jelenbe, másról köznapi dolgokról beszélgettünk, a végrendeletéről — ahogyan ő mondta: „halálom utáni terveim”-ről is. Bennem azonban hosszú évekre nyomot hagyott az a bizonyos keserű mondat, a félelem, a féltés és a baljós bizonytalanság: mi lesz a Fábry-hagyaték sorsa? így szólt a feltett kérdés is, igaz, s íme, a szellemi örökség, az életmű, az erkölcsi példamutatás örökségének sorsa ma már mindnyájunk számára ismeretes. A borongós búcsú-mondat nem teljesedett be, Fábry visszhangja évről évre erőteljesebb, a múló évek távlata egyre élőbbé, korszerűbbé, jelenbe hangzóbbá visszhangozza, idézi, terjeszti, adja tovább. Posztumusz köteteiben (s részben már életében megjelent válogatásaiban is) napvilágot látott a „Csonka, hamis Palackposta” kihagyott egy hetede, s a válogatások sorra kutatják fel, gyűjtik össze az életében kiadatlan írásait, sorra készülnek a Fábry-életműről, Fábry-örökségről írott tanulmánykötetek is. Azt hiszem, s az egyre gyarapodó művek is ezt bizonyítják, hogy a Fábry-örökség közkinccsé tétele már elkezdődött és évről évre fokozódó mértékben érvényesül nemcsak a mi köztudatunkban, hanem áttételesen és körkörös hatósugarakban is. © Irodalomkritikai gondolkodásunkban, úgy veszem észre, mintha mégsem biztosítanánk neki az öt megillető helyet.
