Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)
O Milyen nyelven beszél — beszélhet? — ezek után a csehszlovákiai magyar író, költő? — íróink az elkényelmesedett keveréknyelv elől menekülve gyakran egy közhe- lyessé szürkült nyelv zsákutcáiba tévednek be. Azt hiszem, ezek a buktatók fiatal íróinkat feszélyezik és gátolják leginkább: egészséges ösztönnel kerülik és megvetik a közhelyeket, s miközben a maguk természetes és közvetlen nyelvén igyekeznek beszélni, miközben nyelvüket, írói, költői nyelvüket próbálják építgetni, egy meglehetősen szürke és szűk köznyelv tarlóján kénytelenek szemet keresni. Márpedig nem győzöm elégszer ismételni, hogy a nyelv visszahat a gondolkodásra, s nemcsak a beszűkült témakör vezethet szegényes szókincshez; a szűk szókincs is akadályozhatja a témakör bővülését. ® Fábryt idézem megintcsak: „A visszhang, a visszhangbiztonság (végső fokon: a halhatatlanság] két tényezőn múlik: a nyelvhűségen, a nyelvjövőn és a világtudaton, a világhorizonton. Ahol csak az egyik érződik, ott nem adódhat teljes visszhang: versjövő.” Az imént már szóltunk a nyelvhűségről, nyelvjövőről. Milyen a világtudatunk, világhorizontunk? — Eléggé egyoldalú. Nem tudunk, vagy nem áll módunkban elszakadni — a gondolkodás szintjén, persze — szűkebb közösségünktől. Meglehet, hogy amit most mondtam, ellentmondásnak tűnik, hiszen szerves részei vagyunk az ország életének, vérkeringésének, s így ugyanolyan lehetőségeink vannak — lehetnének? — a világtudatunk tágulására, mint az ország más népeinek. Szerves részei vagyunk az egyetemes magyar kultúrának is, ami még előnyösebb helyzetet biztosíthatna számunkra. Végezetül pedig a tömegtájékoztatási eszközök mai színvonala és rugalmassága, a tájékoztatás sokoldalúsága és gyorsasága miatt sem érezhetnénk elszakítva magunkat a világtól. Mindez igaz. Csakhogy az irodalomról, az irodalom világtudatáról lévén szó, van a szűkebb közösségből történő kilépésnek, elszakadásnak író, költő számára egy nagyon lényeges gyakorlati lehetősége és iskolája, s ez a műfordítás. A magyar irodalomban szinte nincs is nagy alkotó, aki ne próbálkozott volna vele. Számunkra azonban ez a tehetőség mindössze egy csatornára, a cseh és szlovák irodalom fordítására korlátozódik. De ehhez sem juthatunk hozzá mindig, mivel — a magyarországi fordítók foglalkoztatásának esetében — a kiadónkat bizonyos kereskedelmi meggondolások is kötik. A műfordításirodalmunk által befogott területek kis kiterjedése, mondano.n sem kell, világtudatunk, világhorizontunk fejlődésére is kihatással van. Sőt mi több, meggyőződésem az is, hogy nem azért nem tudunk nagyobb területeket befogni, mert ne találhatnánk vagy ne nevelhetnénk megfelelő képességű műfordítókat a szlovákon és csehen kívül más nyelvű irodalmak tolmácsolására is, hanem azért, mert ebben mindenekelőtt eddigi közlési lehetőségeink akadályoztak. Napilapunk és folyóirataink csak korlátozott számban közölhetnek műfordításokat, könyvkiadónk pedig csak szlovák és cseh irodalmat adott ki eddig. A világtudatnak, világhorizontnak van aztán egy másik fontos összetevője is, ez pedig a világról — a világban lejátszódó eseményekről és szellemi mozgásokról — való közvetlen tudás és tájékoztatás. E tekintetben a szervezett összejövetelek, találkozók, kongresszusok, szimpozionok, illetve az azokon való részvétel hiányát tartom gátló körülménynek, s azt, hogy napilapunknak és folyóiratainknak megintcsak korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy aránylag kiterjedt — irodalmi, kulturális % művészeti — világhorizontot adjanak. Még az Irodalmi Szemlének is. Kevés a könyvkritika, egy-egy irodalmi újdonságot vagy jelenséget ismertető, magyarázó, elemző, értékelő beszámoló, híradás, esszé, kevés a sajtó- és könyvszemle. © Ennek a ténynek van egy másik vonatkozása is: talán kevesen vagyunk ahhoz, hogy mindenre figyeljünk, amire érdemes; nincs aki megírja ezeket a nagyon fontos írásokat ... — Pillanatnyilag talán nincs, de ha lenne sem tudná hová megírni. Azt hiszem, ha az említett összetevők találkoznának, s lenne hol megszólalni, bizonyára akadná
