Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)

megállapítani, hogy a főiskolára készülő fiatal a saját hajlamai, adottságai, tehetsége, érdeklődési köre szerint választotta-e egyik-másik szakot, vagy szüleinek a kényszerítésére, rábeszélésére? Mert ez utóbbi sem ritka eset. S ha egyik-másik fiatalt valóban nem veszik föl, a magyar szülő nem ritkán hajlamos ezt gyermeke magyar nemzetiségével magyarázni. Holott az első kérdés mindig az, hogy egyáltalán odavaló volt-e? Hogy akart-e oda menni?

© Milyen a csehszlovákiai magyarság nemzetiségi tudata?

— Sajnos, nem tarthatom kielégítőnek. Alapjában véve három embertípust különböztethetnék meg a mi portánkon. Az első csak a nehézségeket látja, könnyen hajlik a rezignálásra, busongásra. A másik türelmetlenkedik és sürgős, radikális intézkedéseket vár. A harmadik típusba tartozók vannak a legtöbben. Előszeretettel mondogatják: tessék minket békén hagyni; van mit ennünk, van mit innunk, megvan mindenünk, mi kellene még több? S pontosan ez az, ami engem nyugtalanít. A beletörődés, a többletmunka vállalásának és a nemzetiségi felemelkedésnek a belső igénye nélkül. Az anyagi komformizmussal nem ritkán együtt járó szellemi komformizmus nagy méretű térhódítása.

9 Fábry Zoltán egyik húsz esztendővel ezelőtti írása szerint: „A magyar nyelv itteni sorsa a magyar faluval áll vagy bukik”. Ebből az alapállásból szemlélve milyennek mutatkozik napjainkban „a magyar nyelv itteni sorsa”?

— Bizonyos, hogy nyelvkultúránk nem éri el a kívánt színvonalat, s ennek két alapvető okát látom. Egyik ok a nyelvkényelmesség. Ugyan miért is törnénk a fejünket a „predseda”, a „diskusia”, a „národný výbor”, a „plán” stb., stb. magyar megfelelőién, amikor sokkal kényelmesebb — sőt így a „beavatottság” látszatát is fölkelthetjük — azt mondanunk, hogy „a podnikunk teljesítette a plánt”, illetve: nem teljesítette, de „ennek a vedenie volt az oka”. De ennél is veszélyesebb, az említett „beavatottság”-nál Is visszataszítóbb a nagyképűség és fontoskodás, amely arra késztet bennünket, hogy magyar szavakból is csupa rikító, fülsértő mondatot szerkesszünk. A kedves vevő, ügyfél, közönség, olvasó ma már nem kér, vár, keres, érdeklődik, hanem „igénnyel fordul” a kedves — nem elad óhoz, üzem hez, íróhoz, színházhoz, hanem az — eladó, üzem, író, színház „felé”. A „beavatott” polgártárs ma már nem ala'csonyodik le odáig, hogy egyszerűen megkérdezzen valamit, hanem felelőssége és fontossága teljes tudatában „rákérdez” a dolgokra, emberekre

— mindenre, „jobban odafigyel” a hiányosságokra, problémákra (!!), „lebontja a feladatokat” (határozatokat, problémákat], „megszilárdítja a kritikai igényesség vonásait”, „előreintő elvárásokkal” „hozzááll a probléma értékeléséhez”, sőt „hozzááll” a munkához is és „viszonyul” a feladatokhoz, ahelyett, hogy dolgozna és becsületesen végezné, amiért a fizetését kapia.

Sajnos, a példák nemcsak egy elsekélyesedett halandzsa-nyelv közhelyei: a nyelv visszahat a gondolkodásra és a jellem alakulására, s mi manapság valami olyan megrögzött „szükségesség igényével viszonyulunk” egymáshoz, hogy észrevétlenül valamennyien „fölöttes szervekké” válunk a másikkal szemben. Aszerint, hogy az íróasztal, elárusító pult, jegypénztár melyik oldalán vagyunk éppen: a tizenhét éves kislány a pult mögött „fölöttes szervünk”, s pillanatnyi „viszonyulásától” függ, hogv egyáltalán kiszolgál-e bennünket. De jöjjön csak egyszer a mi utcánkba...

Távol áll tőlem, hogy karikírozzam a dolgokat, csipetnyi kedvem sincs hozzá. Hiszen a fenti példákkal már nemcsak a köznyelvben találkozhatunk, bőven ráakadhatunk ilyen és ehhez hasonló szófűzésekre a sajtóban, a televízióban és a rádióban is. S most még csak nem is a nyelvtisztaságról és az elburjánzó közhelyek kigyomlálásáról kívánok beszélni: ez szegény Lőrincze professzorék és a magyar tanszékek gondja, s nem irigylem őket érte. Valami más aggaszt: köznapi életünkben nemegyszer társadalmi funkciók és összefüggések igazolásának szolgálatába állítjuk a nyelv társadalmi küldetését. Namármost: ha a köznyelv hatással van az irodalomra és magára az íróra is, ugyan hogyan beszéltesse az író a hőseit? Milyen nyelven? Az író nem élhet — és nem alkothat — egy eszményi, de a valóságban nem létező nyelvi közegben, s ugyanekkor nem is hadakozhat minden mondatában annak a nyelvi közegnek a káros hatásai ellen, amelyben ő maga is él.