Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)

$ Nemzetiségi létünk, igaz emberségünk legkeményebb próbatételeit kétségtelenül a háborús és a közvetlenül a háborút követó évek jelentették; a csehszlovákiai ma­gyarság történelmi önvizsgálatához irodalmunk, s különösen szépprózánk kiapadha­tatlan forrásait adja ez az időszak. Tudásához és tudatosításához, pontos érzékelésé­hez és józan értékeléséhez nem kis mértékben járult hozzá ön is — regényben1, novellában, esszében egyaránt ___ — A háború utolsó éveit nagyon nehéz körülmények között éltem át. Az Eötvös- körbeli tisztségem miatt 1941-ben ugyanis elbocsátottak állásomból, soron kívül bevo­nultattak, s az előzmények törvényszerű következményeként fényesnek éppen nem mondható katonai pályafutásomat — megbízhatatlan, gyanús elemként — egy katonai büntetőtáborban fejeztem be, ahol egyedüli magyar voltam az ún. megbízhatatlan nem­zetiségek — szlovákok, szerbek, románok stb. — között. Háborús „élményeimből1’ egyébként valóban sok mindent elmondattam már Hernádi Tivadarral, a Megtudtam, hogy élsz című regényem hősével, és Alom Tivadarral, jónéhány novellám központi alakjával. A háború után azonban újabb hidegzuhany szakadt a nyakunkba. Tudvalevő, hogy egyetlen józan politikai beállítottságú ember sem marasztalható el kétszer egymás­után. Mivelünk pedig éppen ez történt. Harmincnyolcban elmarasztaltak bennünket, mint felvidéki kommunistákat, Beneš-magyarokat, negyvenötben pedig mint fasisztá­kat, kollaboránsokat. A felszabadulás után egyszerre megint egy kalapba kerültem a megbízhatatlan elemekkel. Hogy megbízhatatlan voltam a Horthy-rezsimben, az rendben van, ezt vállalom, sőt büszke is vagyok rá. De hogy egy olyan országban, amely a népi demokrácia építése felé vette az útját, ismét belekerüljek egy másik kalapba, az már egy kicsit veszélyes dolog volt. Egy szép napon ugyanis azt vettem észre, hogy közös nevezőre kerültem a többi elégedetlennel: üldözött volt a háborús bűnös is, a gyáros is, s én sem voltam éppen üldözéstől mentes. S mi több, az is növelte a tanácstalanságomat, hogy közvetlenül a felszabadulás utáni első napokban jelentkeztem a kommunista pártba, de ugye, az ismert okokból, azt tanácsolták, hogy a problémamentes tagfölvétel érdekében változtassam meg a nemzetiségemet. A leg­súlyosabb pofonok egyike volt ez számomra: nem azért, mert nem vettek föl, inkább amiatt, hogy nem olyannak képzeltem el a kommunista pártot, ahol fontos lehetne az ember nemzetiségi hovatartozása is. De történelmi szempontból ez a helyzet nem tartott sokáig, mindössze két-bárom évig, s ebből a zavaros, erjedő álapotból, amely természetes velejárója volt a reakció utolsó erőfeszítéseinek, a negyvennyolcas februári események ragadták ki az országot és az új kommunista program szerves tartozékaként megteremtették a nemzetiségek — köztük a csehszlovákiai magyarság — felemelkedé­sének, nemzeti egyenjogúsításának a feltételeit. # Mit csinált a jogfosztottság éveiben? Igaz-e, hogy téglagyárban dolgozott? — Igen, ott dolgoztam. S amit most elmondok, nem azért teszem, hogy hajdani, lényegtelen kis egyéni sérelmemet fölpanaszoljam, hanem adalékul a kor történeté­hez. A felszabadulás után, égető pedagógushiány lévén szerte az országban, felszólí­tottak minden számításba jöhető pedagógust, hogy álljanak munkába, az iskolákat meg kell nyitni. Jelentkeztem én is, de azt a választ kaptam, hogy csak Kassán kívül ta­níthatok. Ami még nem lett volna különösebb baj, hiszen tanítani mindenütt kell, sérelmesnek csupán a megokolást tartottam: nem vagyok megbízható elem ahhoz, hogy bent tanítsak a városban. Nem értettem: ha egyszer nem vagyok megbízható a városban tanítani, akkor egy eldugottabb faluban vajon miért lehetek mégis az? Ilyen körülmények között, ilyen megszorításokkal aztán nem voltam hajlandó elfo­gadni a tanítói állást. Elmentem magántisztviselőnek, s amikor 1948 augusztusában Kassán megindult a téglagyár,' oda jelentkeztem tisztviselőnek. Lett volna más meg­oldás is, de engem éppen az izgatott az egészben, hogy egy újszülött nemzeti válla­latnál nézhetek körül, hogy belülről kísérhetem figyelemmel a születésétől kezdve, hogyan alakul, hogyan fejlődik egy szocialista üzem. Igaz, kezdetben nemigen szándé­koztam egy évnél tovább ott maradni, de aztán annyira megszerettem az üzemet, hogy csak kerek öt év múlva tértem vissza a tanításhoz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom