Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)
Emlékezte lőül. Május 11-én virágot hozott, nem mondta kinek, azt sem, honnan. Fekete ruhájában Jött, számára ez volt az esztendő legszomorúbb napja. Ekkor gyászolt. Hangtalanul, némán viselte magában a fájdalmat. Boldogsága is lett — a mások öröme. Szerelmek, házasságok vigyázója lett, jóérzések egyengetője, esküvők tanúja. Mint a folyók révészei, szüntelenül újrafordult másokért, mosolyogva őrölte önmagát, némán ismételgette élete monológját. Akárki sorsát idézem, mindig magamhoz érek, tűnődött magában a lány. Valami hajszálvékony idegszál feszül testem hosszán, amelynek hasonllthatatlan hangja van. S én szüntelenül hallom vérem, bőröm, a testrészeim hangját. Az ablakot nézem, öntudatlanul Is apám sokszor látott mozdulatát idézem, valami célszerűséget keresek ebben a bámészkodásban. Az ablak üvegén a fagy virágai, ahogy Tészeire dermedt a meleg. Anyám rokonsága: testvérei a háború után másfél évtizedig mintha nem is lettek volna. Aztán kirajzottak. Őket idézve nagy területekre kell gondolnom, országokra: Magyarország, Románia, Szovjetunió. Kis-Európa. Rokonságunkban ők az elsők, akiket levetett magáról a föld. Világgá szóródtak, hullottak más földekre. Itthon talán fákká nyúlhattak volna, másutt így lettek csak bokor. Szaporák vagyunk, jutott belőlünk sokfelé, kicsiny embernek ... Vajon hogy vélekednék, ha lenne egy tábornok elődöm, diplomata, nagy befolyású valaki? Egyikük borbély a Keleti-Kárpátok kisvárosában, bőröndnyi kölnivizet és borotválkozó krémet hoz ajándékba. Felesége suttogva meséli igaz rémtörténetét: jóhiszeműen szállást adott asszonyismerősének, akit előzőleg megpiszkált a bába. Reggelre elvérzett az ágyukon, tizennégy évi kényszermunkára ítélték bűnrészességért. Anyám másik testvére, nyírségi cipész, konok nézésű, görnyedt hátú ember. Mindenkinek a lábbelijét nézi, csinos csizmákat csinált, a világ szemének. Szorítósat. Mondják aprócska tanyája van a puszta szélén. — Neked hány gyereked van? — ezt kérdi valamennyi rokontól. A harmadik Erdélybe szakadt, számadó juhász lett. Nagy-gomolya sajtokat hoz, ha jön. Félnapokig tudja mondani a gyapjú és juhtej hajszál-igazságos elosztásának íratlan szabályait. Örökségem a szerteszórt rokonság, idő és tér nagy távolságai. Ha vonzódnék hozzájuk, sorra járnám őket, végigmenni az emberutakon. Egy dolog zavar: nincs köztük páratlan-magányos ... Temetéseken látom őket együtt, de jönnek azon kívül is, hullámokban, sokadmagukkal, fiástul, menyestül, vejestül. Beszédükkel egymáshoz varrnak három országot is, sokféle tájakat, más ragyogású csillagokat. Páratlan-magányosan egyikük sem jön. Ha együtt vannak, anyám szüntelen sóhajtozik — valami íratlan állandó panaszlás. S ebben benne van az idő siratása, apám tehetetlensége, családi szerteszórtságunk, a magam sorsa, minden, minden... Ha anyám testvéreire gondolok, érzem valami pányvát dobnak rám. Nem szeretném, ha testemre ragadna anyám sóhajtozása, a múló idő sirató panasz- :lását se kívánom. Nem akarom ismételni életük meghatározó mozdulatait, ők még a földtől ágaztak kisiparos műhelyek felé. Az én felreppenésem más, a föld számomra -nem élmény, távoli, romantikus mese. Apámról az íróasztal, a fák, az ablak jut eszembe. Csak azt nem értem, elődeim között páratlanul-magányos nem maradt. Pedig életük területe kisebb volt enyémnél: paraszt a paraszttal, iparos az iparossal. Hasonló a hasonlóval. Keveredés legfeljebb az életforma szélén történt. Egyenesen meghúzható vonalak, követhető ágazások. — Hány gyermeked van, neked hány gyermeked van? — kérdezi szüntetlen anyám (testvére. Néhány szóban mennyi öröm fér el és mennyi szomorúság. Irigykedjem, gonoszkodjam? S ezáltal mennyire jutnék előbbre? Mióta állhatok az ablak előtt? A jelen idő ilyenkor elmosódik bennem: órája, két napja, esztendeje, száz éve? A nap csupán pillanat, az emlékezés, pillanatokra rövidíti az életet is. Reggel az autóbuszok zajára ébredek, zsúfoltan kanyarodnak ki a faluból: az első a három műszakosokat viszi, a második asztalosokat, vizeseket, bádogosokat, kőműveseket, ácsokat, szobafestőket. A harmadik takarítónőkkel telik meg. Minden
