Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)

elképzelhető szakma megtalálható a faluban, középkori kicsiny köztársaság: kenyérben, mesterségekben, írnokokban önellátó. Itthon alig is marad ember, öregek, állatgondozók, néhányan a gépekkel, az orvos, a kisbíró, az elnök, a postás. Csak messzebb járnak, mint valamikor: a távolság reggel reménység, estére az otthon bizalma.

Napközben a legzajosabb közösség mi vagyunk, az iskola.

Tulajdonképpen mi közöm az iskolán kívül morajló világhoz? Nő vagyok, meg kellene szűrnöm a világ dolgait, s csak azokat a mozdulatokat engedni magamhoz, amelyeket látni és hallani szeretnék. S mire eddig érek már azt is tudom, hogy ami hajnaltól estig körülöttem zajlik, annak rendje, ritmusa van. így a nap hangjai az éjszakák és hajnalok elmerevült tehetetlenségéből zökkentenek ki.

Estéim-éjszakáim így telnek, tépelődő okoskodással. Szabadulni szeretnék valamitől... Szabadulni, megszabadulni. Nagyanyám imádkozásaitól? Rokonságom nyomasztó árnyékától? Apám íróasztalszövegeitől? Mostani jelenemtől?

__Többet érzek, mint

é

rtelmem megfogalmazni képes. Kicsiny, bezárt kör vagyok. A csendből most letörik egy darab, belső remegéssel, elönt a testi nyugtalanság első hulláma, aztán a második, harmadik...

Hol vannak az én életformám határai? Értelmiségi, pedagógus, biológus, e szavak helyemet kívánják jelölni. Én csak önmagámmal vagyok egyenlő, — csupán önmagam életformáját tudom megtestesíteni. Sohasem lesz módomban más alakot ölteni? Ez úgy hangzik, mint a kálvinizmus legfontosabbnak mondott tétele: a predestináció... Ha így igaz, akkor megtörténhet, hogy pedagógus mivoltom minden keserűsége az éa egyetlen életemben teljesedik ki...

— Gyere velünk, csinoska.

A lány már hallott róla, hogy a férfiak valami pincebulit szerveznek. Titokban. Előbb ősz végére mondták, bor forrása után. Ekkor elmaradt. Majd az ünnepek miatt napolták el, aztán a hóesés akadályozta.

— Hová?

— Szép helyre, borkóstolni.

— Az Atokvölgyébe?

— Oda.

— Széltől, esőtől megvédünk.

— Az kevés.

— így határoztunk. Egyetlenke leszel, a legszebb köztünk.

— Kisjuliska.

— Elveszünk és megkerülünk, csak úgy, csendben, csinnadratta nélkül.

Férfitekintetek gyűrűje fonódott a lány köré. Lesték mozdulatait, hangulatait, figyelték mosolygásait. Szűkítették és tágították a kört, a helyzetek és alkalmak szerint.

— Eljössz velünk, csinoska? ... Gyönyörű hely, mese is szól róla. Szerelmes. A csillagos ég ott a legszebb ...

— Én a fákat akarom látni, az utat nézni meg a napot.

— Kenyérmorzsát is szórsz majd?

Nevettek. És ismételték a halk szavú hívásokat. Elmondták az odajutás módját, a tornaszakos le is rajzolta az utat.

A völgybe vezető rajz gyerekes volt, az út két oldalán kék törzsű jegenyesor, oldalt lila mezőség, s az ég tetején fekete nap.

— Eljössz velünk, csinoska?

A lány már álmodott is a völgyről, komor hegyoldalak közt gyalogolt, de emberekkel nem találkozott.

— Miért hívják Atokvölgyének? — kérdezte a lány.

— Az asszonyok tartják így, a bor miatt, a sok bor miatt. — A lány tréfának vette a szavakat. Játszott. Élvezte a halkra fogott csábító hívásokat.

— Eljössz velünk, csinoska? ... Ördögtáncot járni.

S a lány egyszer elindult, egyedül. A rajz szerint ment, kék törzsű jegenyéket, lila mezőséget nem talált. A nap sem volt fekete. A hajiokok némelyike előtt emberek álltak, közel jöttek az úthoz, megnézték a lányt és köszöntek neki.

Tavasz eleje volt, a füvek dereka már meghajlott, a virágok a nap felé nőttek. A lány ezt nem érzékelte, az idő kiesett tudatából. A csendet hallotta és nézte, min-