Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
— Nem. Neki a tüdeje romlott el, abba halt bele. — Hát a Varga Rózsika? — A lányok nem lehetnek hősi halottak. — Csak a legények? — Ha katonák — jött rá a kérdés lényegére Jóska —, ha katonák és a harctéren esnek el... — Mint Imre keresztapám? — Ügy. A beszélgetésnek a szomszédban lakó Pirosböske vetett véget, akit valójában Veres Erzsébetnek hívtak, de így szólítani őt eszébe se jutott senkinek. Pirosböske kezében porceláncsuprot tartott, nyilván kérni jött valamit Kovácséktól. — Nicsak — állt meg Jóska mellett —, téged a jégverés hozott? — Előtte jöttünk — mondta illő komolysággal Jóska, s szeme Pirosböske minden apró mozdulására megremegő mellére tapadt. Böskét csiklandozta Jóska tekintete. Ni, a gügye, gondolta, hogy bámulja, s aztán szándékosan megrengette magát, na, ha ez kell, egyen a fene, te habókos. De Jóska ekkor már a földet nézte, s a fene Böskét kezdte ki. Mert Böskében olyan ördög lakott, amelyet ha férfitekintet érintett, parázzsá változott, s mellét, homlokát kigyújtotta; ágyéka, akár hajnalban az erdei moha, megharmatosodott. A falu legényei, íiatal, kikapós házasemberei tudták ezt, s Pirosböskét, ha alkalom nyílt rá, nem került nagy fáradságba hátára fektetni. Kosiattak is utána elegen, amíg nem jött a háború. A háború azonban jött, s vitte a javakorú férfiakat, legényeket, házasembereket, válogatás nélkül. Pirosböske mellől elfogytak a szeretők. Aki nem kellett katonának, szeretőnek se volt jó. Böske tudta ezt, tapasztalta. A minap is — micsoda szégyen! — az Almás alatt leállt az öreg Molnár Gerővel; de inkább ne tette volna. Az öreg csak szuszogott, nyögött, erőlködött — hiába. Jóska tekintete megint fölfelé kúszott, odahagyva a jégverte udvar földjét; emelkedett Böske lábán, szoknya-takarta combján, onnan a derekára, s megállt a két ringó, érett, vászoningben megbúvó lánymellen. Böske forgatta a kezében lévő porceláncsuprot, s elfeledkezett arról, miért is jött. — Sokáig itt maradtok? — kérdezte Jóskától. — Nem tudom — mondta Jóska. Pirosböskében a parázzsá lobbant ördög veszettül táncolt. — Ha átjössz fejéskor, adok egy csupor tejet. Átjössz? — Átmegyek. Böske fölnevetett, s pördített egyet a szoknyáján, úgy, hogy a felröpülő szoknyaszél elérte Jóskát. — Hát akkor gyere — mondta Jóskának és bement Kovácsékhoz a nyitott kapun. Jóska kiszáradt torokkal bámult utána. Nem tudta minek örüljön: annak, hogy vacsorára kap egy csupor tejet, vagy annak, hogy ezt a csuprot Pirosböske ígérte neki. Böske bent a konyhában hangosan köszönt. — Jónapoóót — nyújtotta el a végét. A feketében levő fiatal Kovácsné a hátsó szobából jött ki a lány köszönésére, aki alig volt fiatalabb nála pár évvel. Kovácsné tudta, hogy olyan, sokat látta legényekkel, de ezt soha nem éreztette vele. Szomszédok voltak, együtt nőttek fel, együtt jártak dolgozni, táncba, együtt voltak örömben, szegénységben. És addig, amíg Böske baj nélkül maradt, semmit sem lehetett bizonyosra mondani. — Jónapot — fogadta illőn Böskét —, mi jót hoztál? — Inkább vinnék — mondta Böske —, elfogyott a sónk, holnapig adjál egy csuporra valót. Kovácsné elvette Böskétől a porceláncsuprot, s a sőtartóból teletöltötte sóval. — Irt-e már János? — Még nem. — Hová vitték? — Csak a jóisten tudja. A frontra, azt mondják. — Hallottad, hogy a Szénasori Kiss Gergő eltűnt?
