Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) I.

désével függ össze. S Ady változni és változtatni próbált. Tagjaként a magyar politikai progressziónak, amely a korabeli Magyarország nemzetiségi ellentéteinek a megítélésében is a haladó nézetek hangoztatója volt, nem engedett a más népeket sértő nemzeti önszeretet, a pillanatnyi nemzeti érdek csábításainak; vigyázó tekintete a közép-európai égboltnak mindig a teljességét pásztázta. Nemzetiségpolitikai érdeklődése számtalan román, szerb, horvát, lengyel, cseh és szlovák vonatkozású cikkében is megnyilvánult. „Valamikor ... Comenius Ámos volt Magyarországon tanító. Hogyan ragaszkodjunk mi a másféle történelmi hagyományokhoz...” — teszi föl a kérdést a cseh—magyar kapcsolatokon tűnődve (Comenius Amos utódja]. Pártjára áll Tolsztoj szlovák származású háziorvosának, Makoviczkynak, cáfolva azt a vádat, hogy a nagy művészt a magyarság ellen hangolta volna. „Nem tette, mi is hisszük, hála Istennek, hogy nem tette — írja a Tolsztoj és Makoviczký című glosszájában. — De reméljük, azt se beszélte el senkinek, hogy nálunk mi a sorsa minden új hitvallónak. Mert ezzel többet ártott volna nekünk a törvény előtt, mint a vén Tolsztoj felbosszantásával.”

A balhiedelmeket, a nemzetiségekkel szembeni a priori előítéleteket oszlató Ady lelkesen reagált a nemzetiségpolitika minden egyes távlatos megnyilvánulására. Jászi Oszkár művét (A nemzeti államok kialakulása és nemzetiségi kérdés] „hadvezéri tett”-nek tartotta, „harcdöntő viadal”-nak „ellenség-rengeteg ellen”, mert megtalálta „nemzetiségi kérdésünkben, e valóban »legvéresebb kérdésben« »a demokrácia archimédeszi pontját«, s káprázatos munkával, tudással és hittel meg merte itt mutatni.” „Ennél a könyvnél talán évtizedek óta nagyobb, bátrabb, magasabb és olvasandóbb cselekedet nem történt” — lobogtatja meg az új eszmék zászlaját Ady a Jászi Oszkár könyve című írásában, melyben nemcsak a magyar nemzetiségpolitika úttörőjét jellemezte, hanem — máig érő érvénnyel — önmagát is.

Mert Ady Endrének, a költőnek, ugyancsak sikerült megtalálnia, ma is „olvasandó” versekben felmutatnia „a demokrácia archimedészi pontját”. A bűntudatos magyarság Adyja, a nemzetek közötti korlátok lerombolásának muszáját érezve, A Duna vallomásában már közép-európai méretekben lát és gondolkodik, hogy a Duna-táji „fél-nem- zetecskék” sorskérdéseire később egy „sajátos, új emberséget sürgető Duna-völgyi Internacionálé”-val (Király István), a Magyar Jakobinus dalával, ezzel az agyonolvasott, agyonidézett, agyonszavalt, tíz- és százezer diák által agyonmemorizált, mégis eleven szöveggel adja meg a választ:

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat?

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon.

Mért nem találkozunk süvöltve Az eszme-barikádokon?

Ady Endrének, az „ékes magyar”-nak szemkápráztatón gazdag és tágas univerzumában nem lehet nem meglátni nemzetinek és nemzetközinek azt az ikercsillagát, amely átfénylik sötétjén a múltnak, ködfoltjain a mának, s amely szerint betájolhatja magát a hányódó eszme, s kikötőbe futhat a sodródó hajós, érve földet, talajt, szilárdat, amelyen — dúlták és dúlják bár hitek vert seregei — megvethető a láb, roggyanó lába az Ember fiának.

„Amit adtam örökség s nem divat”. A magyarságversek Adyja a maga teljességében — fájdalmasságában, bűntudatosságában, internacionalista voltában — folyt bele a vérátömlesztésre szorult csehszlovákiai magyar szellemiség vérkeringésébe. S mivel „ékes magyaréként is általános érvényű, egyetemes kisugárzású gondolatokat fogalmazott meg, lett — Fábry Zoltánnal szólva — „indítónk... megtartónk, folytonosságunk és mértékünk.” A szlovenszkói magyar ifjúság haladó csoportja, föleszmélve a kisebbségi sorsba szorultság kábulatából, kezdettől fogva az „Ember az embertelenségben” élményét megfogalmazó, humánumért kiáltó Ady eszmeiségét vallotta magáé