Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - LÁTÓHATÁR - Tőzsér Árpád: Az élet mélyszerkezetében
vélben, a vers a versben s az élet az életben adnak ellentétpárokat. Ezek az ellentétpárok egy súlyos, több tagú klimaxszá szerveződnek, hogy annál magasabbra billentsék a vers másik végén álló, s mintegy a vers egészét ellenpontozó antitézist: „Gyilkol, vagy gyilkolni fog egyszer!” íme, az élet és halál drámája! Ezeknek az egymásba kapaszkodó, harapó ellentéteknek, szoros, drámai kötésnek köszönhetően érezzük még a legkisebb terjedelmű Holan-verset is autonóm világegyetemnek. S amilyen mértékben domináns szerepet kapnak Holan verseiben az epikus és drámai elemek, olyan mértékben szorulnak ki belőle a hagyományos lírai kellékek. S itt nemcsak a rímre s a metrumra, de pl. a képre is gondolok. A holani képnek — ha egyáltalán szerephez jut — érzelmi töltése szegényes s epikus közlése is alig van, rendszerint csak ellentétet hoz tudomásunkra, s így a gondolkodás drámaiságát, dialektikáját érzékelteti. Érzelmileg inkább szikárítja, mintsem dúsltja a verset. Képek helyett inkább alakzatokkal, főleg az ellentét, fokozás és kihagyás módszerével él a költő. Ez utóbbival talán a leggyakrabban. S nemcsak szavakat, egész grammatikai szerkezeteket is kihagy. Hogy annál nagyobb szerephez jussanak a megmaradt — sokszor önmagukban is csonka — szerkezetek! A költő egyik versének címe: Invocat in voce. S Holan ún. érthetetlensége talán azzal is magyarázható, hogy verseiben nem a hasonlított invokál hasonlítót, hanem a tézis antitézist, grammatikai szerkezet grammatikai szerkezetet, s ezeknek a láthatatlan, csak értelemmel felfogható taszításoknak és vonzásoknak a medrében áll össze az annyira sajátos holani világ. Ennek a világnak a körvonalait már akkor felrajzoltuk, mikor a halál-szeretet-gyű- lölet-szkepszis négyszögébe próbáltuk foglalni a Holan-verset, s a költő „örök-emberi” témái kapcsán sorsról, szerelemről, erotikáról beszéltünk. Tanulmányunk végére érve azonban ezt a vázlatos világképet még néhány vonással ki kell egészítenünk. Idézzük a költőnek egy 1946-ból való vallomását: ......a költő és művész — ha é rdemes ezekre a nevekre — megváltoztatja és újra formálja a világot. S tegye ezt bár az alázat vagy a lázadás erejével, célja mindig ugyanaz: felszabadítani. Az ilyen költő (emberként is) szenvedélyesen gyűlöli a burzsoá kőszívét, mindig is lázadt és lázad a burzsoá gyáva, mert kényelmes megszokásai és személyes érdekei és érde- kecskéi ellen. S az ilyen költő (s ember) hogy is ne vágyódna végre széttörni mindent, amelyben ez a könyörtelen burzsoázia egykor megállapodott, hogy is ne vágyódna széttörni javakat kuporgatö erényeit s pocakos magántulajdonát, a magántulajdont, amelyből már csaknem sorsot formált, köpve mindenre, ami itt még csodálatos, s ami teret nyit a kalandnak ... Hogyan is ne vágy5dna tehát a költő ... megváltoztatni ennek az önző, bestiális és katasztrofális világnak az arculatát! Megváltoztatni, mégpedig egyetlen törekvés keretében: elérni végre az emberhez”. Holan itt világosan megfogalmazta azt, amit verseiben valószínűleg éppen a polgári mentalitás nevezett érthetetlennek: engesztelhetetlen gyűlöletét a gyávaságot, kényelmes megszokásokat, önzést szülő külső körülményekkel szemben, s hitét a teljességre törő emberben. Hollannal kapcsolatban gyakran írják le a kétkedés, a szkepszis szavakat. De Holan szkepszise nem a hitetlen ember, hanem a megismerő elme szkepszise. A megismerő elme pedig az ontológia nagy kérdéseiben s a hétköznapok kis dolgaiban egyaránt igenek-ben és nemek-ben gondolkodik. Holan versei számtalan kérdést, felismerést és tagadást görgetnek, de valamennyi a teljes embert, az emberi teljességet van hivatva építeni. S ebben az ellentmondásos emberi teljességben válik Vladimír Holan érthetővé, s a modern cseh költészet, de talán az egész világiír?, élő klasszikusává.
