Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Lenko, Július: Virág és dal, Vagy, Város, ó, város... (versek)
a dolga, hogy bátorságot öntsön az emberbe, enyhítse, nemcsak a fizikai, hanem a lelki szenvedését is. Amikor a következő beteghez lép vagy amikor a műszak végeztével elhagyja a kórházat, rólunk megfeledkezik. Meglehet, olykor eszébe jutunk... Nehogy félreértse, nem azt akarom, hogy szüntelenül rám gondoljon, mindünkre, akik itt fekszünk ... Igaza van nővérke, teljes mértékben igaza van. De én már csak a magam nótáját fújom. Természetesen igyekezni fogok alkalmazkodni az új körülményekhez és elképzelhető, hogy megszűnik a lelkiismeretfurdalásom is; talán belenyugszom abba is, hogy ezentúl nyomorékként kell élnem, és hogy szándékosan gyilkoltam, jól van, helyesbítek: öltem, így jobban is hangzik, meg aztán a jogászok is így mondják, de hát ez már úgy sem lényeges a számomra ... Tehát a viszontlátásra, nővérke. Lacza Tihamér fordítása Július Lenko VIRÁG ÉS DAL Sok hidat láttam, várost és folyót, de az illanó évek azt mondják nekem, csak pici résen láttam a világot. Tudom, ami elmúlt, nem tér vissza már. Nem villan felém Grönland havas síkja, nem zeng Óceánia asszony-éneke, Pamír vizeinek dalát sem hallhatom. Az argentin mezők ekefordulóin sosem állhatok meg. Örök talány marad számomra annyi ország, város. Nem áhítom a szépet, mely messze szállt tőlem, mert a fölfakadt szilvák ajka súgja titokzatos forró suttogással, hogy nálunk otthon, ismeretlen tájon, kékhabos ég alatt, nevesincs hegyen túl, mélységes völgyben, szürke kúp alatt szenvedélyt fakasztó hegyi parlag vár rám, parlag közepében virág, s virág mellett a dal. Mindjárt elfelejtem a világ-körhintát, csak a tiszta rímnek hallom a csengését. E szép virág láttán és e dal hallatán száz határon által gázolok örömmel.
