Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Grendel Lajos: Éleslövészet (elbeszélés)

Időről is szólnia kell, mert ha igaz, hogy pár esztendő alatt valaki a fölis- merhetetlenségig megváltozzék, akkor az a pár esztendő mégis roppant nagy idő. S bizony meglehet, hogy míg máskor eltelik egy emberöltő is anélkül, hogy az idő múlását észre lehetne venni, néha egyetlen napon a feje tetejére áll minden, s utána korszakos változások következnek. Nemsokára tehát fölvirágzott a város. Kereskedelme megélénkült, a mocsarakat lecsapolták. Utakat építettek minden égtáj felé, amelyek bekapcsolták a szomszédos falvakat a város élénkülő vérkeringésébe. A református templom pusztulásának szemtanúi is megöregedtek és meghaltak. Az új nemzedék, a fiák meg az unokák nemzedéke mégis szinte szemtanúként emlékezett az eseményekre, pedig a belháborút már csak legendaként ismerték. így, ami régen elmúlt, az mintha tegnap történt volna csak, ami meg valóban tegnap történt velük, jelentéktelen és üres volt, s hamar elfelejtették. Még mindig a véres nap utáni napon éltek. Hogy ez így volt, abban bizonyára a Bolygó is ludas. Föl-föl- bukkanása a városban már nem keltett pánikot, de örülni sem tudtak neki, mert megjelenése kiszámíthatatlan következményekkel és sok apró bosszúsággal járt. 1840-ben például, a megyeszerte híres őszi vásáron tömérdek galibát okozott pusztán azzal, hogy végigsétált a deszkabódék és pavilonok között. Nyomában a bazaltkövek mind kipattogtak a földből, a puskamíves bódéjában sorra elsült az összes kétlövetű fegyver (a városházán körmölő hivatalnokok az asztal alá bújtak, azt hivén, forradalom tört ki), a kolbászsütő serpenyőjében fölágaskodtak a hurkák meg kolbászok, s a tűz előbb szilvakék, aztán csokoládébarna lánggal égett. Egy mézeskalácshuszár hat darabra esett szét, a puha kalácsbélből három poszméh röpült ki. A libák gágogva menekültek a háztetőkre meg a fákra, este úgy kellett lelövöldözni őket onnan. A Bolygó azonban nem nézett se jobbra, se balra, tudomást sem vett a zűrzavarról, amit okozott.

Hasonló eseményekről számol be az 1858-as városi évkönyv. Abban az évben a Bolygó egy színielőadáson tette tiszteletét, megint csak hívatlanul és rajtaütésszerűen. A nézőteret zsúfolásig megtöltő kisebb-nagyobb előkelőségek kezdetben nem fogtak gyanút, észre sem vették őt, annyira belefeledkeztek a pesti társulat komédiázásába. A darab második felvonásának közepén azonban mozgolódás támadt, először csak ideges fészkelődés, amely a következő pillanatban fölháborodott zúgolódásba csapott át. Szinte egyszerre ugrott föl mindenki, és kapott a nadrágja után, mialatt a padlón, mintha rengeteg aprópénz gurult volna szét. De nem pénz volt az, hanem gombok. Néhány ifjú fölrohant a sebtében ácsolt, meglehetősen egyenetlen színpadra, és kegyetlenül elpáholta a színészeket, de még a direktort is, aki pedig összekulcsolt kezekkel bizonygatta, hogy ártatlanok. Csak a Bolygó tett úgy, mintha nem látna semmit az egészből. Amikor a zűrzavar a tetőfokára hágott, nagy nyugalommal elővette a zsebóráját, fölkattintotta a fedelét, aztán előhúzott a mellényzsebéből egy szivart, és rágyújtott.

Ilyen előkelően csak Szószó bácsi, az elbeszélő nagybátyja tudott szivarra gyújtani. Az elbeszélő akár össze is téveszthette volna a Bolygóval, hiszen ahová Szószó bácsi betette a lábát, ott kő kövön nem maradt. Mindamellett úgy tett, mintha a megtestesült ártatlanság volna. Nagy borjúszemében sűrített boldogtalanság lobogott, s mindig is volt benne valami mementószerű. Megjelenése egyszer sajnálatot, máskor bosszúságot keltett, de a sajnálat mögött valami tartós nyugtalanság maradt vissza az emberben, talán azért, mert Szoszó bácsi, akárcsak a Bolygó, bizonyos értelemben szintén az időn kívül élt. A róla kialakított képben mindig maradt valami hajszálvékony, átvilágí- tatlan rés, s most, hogy már halott, személyisége szinte provokálja az emlékezést. Többnyire derűs, szép emlékek ezek. Nagy zabálások, nagy ivászatok, kártyacsaták, vaskos tréfák emlékei, semmi Waterloo, semmi Világos. Szoszó bácsi a nagy szemfényvesztő. A valódi neve Lángh Attila volt, s hogy a csúf- neve honnan származik, azt még az elbeszélő apja sem tudta megmondani. Az azonban bizonyos, hogy világot járt ember volt. Nyolc évig élt Párizsban és két évig Ausztráliában, ahol egy gyógyszergyárban dolgozott. 1944 tavaszán