Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - NAPLÓ - W. Pozsonyi Anna: Egy nagy barátság története

Egy nagy barátság története

Fábry Zoltánt 1925-ben ismertem meg. Akkor is már néhány éve tudtam róla. Cikkeit, tanulmányait, egy novelláját olvastam kéziratban és nővérem Wimberger Mária jegyzeteit, hozzászólásait ezekhez, de személy szerint csak 1925 nyarán találkoztam vele először. Már akkor is nehezen mozdult ki fészkéből, Stószról, de mégiscsak eljött Pozsonyba, hogy megbeszéléseket folytasson gyarapodó számú barátaival, vitatársaival, s hogy nővérem noszogatására bennünket, a családot is meglátogasson.

Mária és Zoli a húszas évek eleje óta szép, komoly barátságban voltak. Mária, aki a budapesti Képzőművészeti Főiskola elvégzése után mint rajztanár működött Pozsonyban, 1922 nyarán barátnőjével, Zala Jolánnal, aki matematika szakos volt, nyári vakációra elment Stószra, ahol Jolánnak rokonai voltak: Kompordayék. Ezeknél ismerkedett meg Zolival. A húszas évek forrongó szellemével telített, a szellemi előretörésért küzdeni induló két intellektus rövid együttlétük után egymásra talált. Az indulópont Ady volt, akiért rajongtunk és akinek védelméért a maradiak elutasításával szemben síkra szálltunk. Ebből a nyaralásból hazatérve indult meg a levelezés Mária és Zoli között, érkeztek a levelekhez csatolt kéziratok. Az egyiket, úgy emlékszem, akkoriban egy idős irodalomszakos kollégájának is megmutatta Mária és az nagyon elismerően nyilatkozott róla, a kifejezés erejét, a stílus sajátosságát dicsérte. A kéziratokba néha én is belekukkantottam, ha Mária nem értett egyet Zolival s az ellenvetéseit nyilván megerősítve akarta hallani. Én, aki akkor leányéveim legmozgalmasabb időszakát éltem, csak félig meddig azonosultam Mária töprengéseivel, bár a lázadást, melyben ők kitörtek a polgári gondolkodás karámjából, helyeseltem és mindig Mária véleményét erősítettem, mert hiszen az ő szellemi tanítványa voltam.

Amikor azon a nyáron Fábry Zoltán hozzánk látogatott, akkor találkoztam velő először. Máriának volt néhány kiránduláson készült fényképe, azokon láttam Zolit is, továbbá egy katonazubbonyos kép, melyet Mária szeretettel őrzött és mely ma is megvan, mégis meglepődtem, mikor megláttam. — Hát inkább csúnya, mint szép — mondtam a látogatás után nővéremnek.

— Csúnya? — csodálkozott. — Nem csúnya, rögtön látszik rajta, hogy valaki, — védte ő. Igaza volt. A nagy, széles homlok — melybe néha belehullott a sötétszőke hajtincs, melyet sovány ujjaival hátrasimított — alól komoly, átható tekintetű szemek pillantottak az emberre mérlegelő figyelemmel. Ami rögtön rokonszenvessé tette, — miután én nyitottam ki előtte a lakás-ajtót, — az volt, hogy néhány másodpercig rámpillantott, majd mosolyogva felém nyújtotta a kezét: szervusz Annus! Ez a közvetlenség akkor még nem volt szokásos. A fiúkkal, akik házunkhoz jártak, esetleges ildomos udvarlások ellenére is magázódtunk. Ez tehát új volt, megnyerő. Annyit jelentett, hogy befogadott a nővéremmel már évek óta tartó barátságba. Édesanyánknak, aki akkor már súlyos beteg volt, kezet csókolt, édesapánk érdeklődő kérdéseire tiszteletteljes készséggel válaszolgatott, egy-egy kedves, félszeg mosoly tette még rokonszenvesebbé. Nyiltság, komolyság, őszinteség volt Zolira a legjellemzőbb és ezt az első találkozáskor is megérezhette mindenki, aki fogékonyan szemléli az embert.

Mária azon a nyáron ismét Stószon festegetett, turistáskodott. Szenvedélyes erdőt- hegyet járó volt és finom színezésű akvarelljei, melyeknek kiállításokon nagy keletjük volt, sorra készültek nyaranta Stósz gyönyörű tájain, ahol továbbra is nagy vitákat rendeztek kettesben, hosszú sétáik alatt. Hazatérve a levelezés tovább folyt. Ügy emlékszem, Mária akkoriban aggódott, mert Zoli baráti köre is gyarapodott és olyanokkal